Teológia - Hittudományi Folyóirat 32. (1998)
1998 / 1-2. szám - KÖNYVSZEMLE - Szuromi Szabolcs: Erdő Péter: Az egyházjog forrásai. Történeti bevezetés
zet a trentói egyházjog korát tárgyalja a kodifikációig (217-235.), végül a negyedik a kodifikációk korát ismerteti (237- 256.), általános eligazítást nyújtva nemcsak a két kódexről (Codex iuris canonici, Codex canonum ecclesiarum orientali- um), hanem az egyéb forrásokról is, azok publikálási helyének megjelölésével, továbbá a részleges egyházjog forrásait is megjelölve Magyarországra való kitekintéssel. A szerző kritikusan válogatja össze a hivatkozásokban megjelenő irodalmat, amelyből, ha nem is teljes, de reprezentatív képet alkothatunk, az egyes források kapcsán a tudományos kutatást foglalkoztató problémákról. Erdő művének sajátja a könyv elején található terminológiai áttekintést nyújtó bevezetés. Itt a szerző először a jogforrás fogalmát tisztázza (1-2.), amely rövid definitiv leírás mögött is érezni lehet a megbújó kortárs jogfilozófiai problémákat. Majd meghatározza, az egyházjogi forrástörténet fogalmát és azt, hogy ehhez milyen módszer alkalmazása szükséges. Az Erdő által követett módszer a forrás- és irodalomtörténet, amelynek tükrében reflektál az adott művek jogi értékére. Erdő ezzel a felfogásával klasszikus iskolát követ, amely lehetővé teszi az egyes kánonjogi gyűjtemények objektív értékelését. A szerző részletes eligazítást ad a kánonjogi gyűjtemények osztályozására (4-10.), melyhez hasonló felosztás Sticklernél is megtalálható, ám a két struktúra nem teljesen fedi egymást, arról nem is beszélve, hogy a csoportosításhoz fűzött megjegyzések közérthetőbbé teszik a felosztást, mint azt Stickler tette. A négy fajta felosztásból (jogszabályok jellege, gyűjtemények tekintélye, a gyűjtemények genuinitása, a jogszabályok rendezése) ki kell emelnünk a második csoportot, amely területén.a közfelfogásban (de a történészi és jogászi közfelfogásban is) nagy zavarokat tapasztalhatunk. Ezt teszi helyre a szerző, amikor meghatározza a magángyűjtemény, a törvénykönyv és a hiteles gyűjtemény fogalmát (6-7.). Végezetül röviden felvázolja az egyházjog egyes periódusait (10- 14.). Ki kell emelnünk a II. fejezet VII. arti- kulusában (207-216.), illetve a III. fejezet III. artikulusában (227-229.) tárgyalt zsinati gyűjtemények, szinodális könyvek, és a részleges jog gyűjteményeinek kérdését, amely újdonság Stickler könyvéhez képest és a magyar vonatkozásokat is felsorakoztatja. Külön méltatást érdemel a Decretum Gratiani-ról szóló rész (165-179.), amelyet a szerző avatott műgonddal dolgozott ki a legújabb publikációk és kongresszusok tudományos eredményei alapján (vö. J. Gaudemet, A. Winroth, és R. Weigand kutatásai), így nemzetközi szinten is a kérdés egyik legjobb feldolgozása. A Római Kúriával foglalkozó alpontról is (III. fejezet IV 229-235.) meg kell emlékeznünk, aminek különös értéke a jegyzetekben található bőséges irodalom és forrásmegjelölés. A könyv használatát segíti a XII-XX. oldal szakirodalmi tájékoztatója. A szerkesztő (Rihmer Zoltán) név és címmutatóval, illetve tárgymutatóval látta el a szöveget. Ezzel kapcsolatban azonban egy kritikai észrevételt kell tennünk. Mint már említettük a könyv legfontosabb érdeme, hogy tartalmazza az elmúlt évtizedek új kutatási eredményeit és a legújabb kritikai szövegkiadásokat, amelyeket a szerző a lábjegyzetben jelöl, azonban a mutatók csak a főszöveg anyagát tartalmazzák, amire a szerkesztő fel is hívja a figyelmet. Ám a forráskiadványok viszszakeresése, hacsak a szerző nincs külön kiemelve a főszövegben, ezzel nehézkessé válik. Ugyanígy sajnálatos jó néhány sajtóhiba, melyek közül a------- 75
