Teológia - Hittudományi Folyóirat 32. (1998)

1998 / 1-2. szám - Csikós Csaba: A kozmosz megőrzésének végső reménye

zik ki. Az ember, mint személyes létező magánállevősége csak tárgyi létező közvetíté­se (tökéletes visszatérés = „reditio completa") által lehetséges, de a személyes létező igazi kiegészítője a másik személy, hiszen ő az, aki tart tükröt elénk önmagunkhoz valóban csak a velünk szembesülő „te" által juthatunk el. Az ember a másik, a „te" ál­tal válik „én"-né. A felmerülő kérdés tehát önmagunkon túlra mutat s végsőkig extrovertálja az embert: Ki vagy te? S mit tud meg az ember arról, akihez így szól: „TE"? „Csak mindent." - mondja Martin Buber17 - „Hiszen nem tud róla többé sem­mi rész szerint valót". Végtelenség Az ember szellemi és testi valóságának egységében és ellentétében egzisztál, lehe­tőségeit tekintve a végtelenre nyitott, de arasznyi létében korlátozott, kontingens, vé­ges. Isten valósággal kivájja belülről az embert, „hiánylénnyé" teszi, s ezt a benne lé­vő személyes végtelent csak végtelen érték töltheti be. Csak úgy válhatunk teljes érté­kű emberré, ha „a bennünk lévő végtelen megtalálja kapcsolatát a felettünk lévő sze­mélyes Végtelennel... Végtelenre nyitott életet élsz-e?" - teszi fel a drámai kérdést He­gedűs Lóránt.18 „Az ember élete (tehát) totális élet. Elválaszthatatlan szintézisben forr össze ben­ne az állati-testi-anyagi és a rationalis-intellectualis-spiritualis élet. A sokféleség egy­ségének összhangjára, harmóniájára vágyódik az ember. Ezt azonban elveszíthetetlen módon csak a föltámadás és a teljes istenfiúság állapotában, kegyelemből birtokolhat­ja a keresztény kinyilatkoztatás szerint."19 S ha most visszatérünk kiindulópontunkhoz, akkor látjuk, hogy a Teremtő mi­lyen káprázatos kegyelmi gazdagságot árasztott ránk. Valóban képmások vagyunk, de nem istenek (még akkor sem, ha az ember ilyen irányú törekvései mindig kísértet­tek történelme folyamán). Képmás voltunkból pedig egyértelműen adódik, hogy az Abszolútum - most már mondjuk explicite Istennek - nem kivetítés, hanem az isteni önközlésre épülő reflexió alapján olyan szellemi transzcendens, személyes, abszolút Te, aki az embert a teremtésben társává, szeretetében dialogizáló partnerévé tette. Ez a di­alógus az emberi élet csúcspontja, istenképiségünk teljessége, mely egykor az .embert emberré tette, és ez teszi újra és újra emberré. Istennek a teremtett világ iránti szeretete határtalan és visszavonhatatlan. A kozmikus rendet jónak teremtette, az emberre ráruházott mindent, ami csak képmás volta folytán megillette. Átadta neki a kozmosz feletti uralmat, beiktatta helytartói tisztébe s olyan segítőtársat rendelt mellé - a férfinek az asszonyt és vice versa hogy a két egyenértékíí nemre osztott emberiség az uralkodás és az életadás parancsának engedelmeskedve folytassa Isten teremtői művét. Az ember azonban elvétette a lépést. Isten az embert az Édenbe helyezte, hogy a gyönyörök kertjét művelje és őrizze (operare - custodire); ezt ma így mondanánk: te­17 18 19 BUBER, M., Én és Te, Budapest, 1991, 15 (ford. Bíró D.). HEGEDŰS L., Testvérek menjünk bátran, Budapest,1992, 370. BOLBERITZ R, i.m., 218.

Next

/
Oldalképek
Tartalom