Teológia - Hittudományi Folyóirat 32. (1998)
1998 / 1-2. szám - Tarjányi Zoltán: A bérmálás kateketikai szempontjai
Kezdjük a Bibliával. Az ószövetség alapvető meggyőződése volt, hogy a messiási kort a Lélek kiáradása fogja jellemezni (Ez 39,29; Zak 12,10; Joel 3,1), s az-ősegyház e jövendölések beteljesedését látta a pünkösdi Szentlélek-kiáradásban. Péter apostol pünkösdi beszédét is egy Joel-idézettel indítja (ApCsel 2,16-21), de ez már egybevágott a jézusi ígéret beteljesedésével: „néhány nap múlva a Szentlélekkel fogtok meg- keresztelkedni" (ApCsel 1,5). Az apostolok szemében nyilván a pünkösdi Lélekkel való töltekezésük nem a bérmálást jelentette, hanem inkább azt, hogy a Szentlélek erejével indul történelmi útjára Krisztus földi közössége, az Egyház, s nekik, e hatalmas isteni mű földi eszközeinek folytonosan a Lélekre figyelve kell döntéseiket meghozniuk. (Ezért találjuk sokszor az Apostolok Cselekedeteiben ezt a fordulatot: mi és a Szentlélek így határoztunk.) Az apostolok számára a régi ember meghalása és Krisztusban való újjászületése természetesen a keresztségben testesült meg, de ők sem a mai értelemben vett szentségként kezelték ezt, hanem „mint egy beiktatási, összetett szertartást, amit megelőzött a megtérés, az oktatás és a hit kinyilvánítása".3 Néhány fontos adatot mégis találunk az apostoli gyakorlatban, melyek később jelentőséget kaptak a bérmálás teológiai megalapozásában: a szamaritánusok megkeresztelkednek, majd Péter és János közli velük a Szentleiket (ApCsel 8,16); az efezusiak már régebben felvették János keresztségét, majd Jézusról tanítja őket Pál, aki Jézusban való megkeresztelkedésük után kézrátétellel közli velük a Szentlelket (ApCsel 19,1-7); sőt a Zsid 6,2 a keresztséget és a kézfeltételt már egyértelműen említi. Figyelemre méltó tehát, hogy az apostoli időben a keresztséget a diakónus, vagy a tanítvány végezheti, de a kézrátételt mindig az apostol. Az is egyre inkább az ősegyház meggyőződése lett, hogy a tanítványoknak szükségük van a Lélekkel felkenésre, ahogyan abban Krisztus részesült (Lk 4,18): ez a felkenés adja a kiválasztást és a küldetést. Krisztus ugyanis akkor árasztja a Szentlelket a hívőre, amikor az megkapja a „megígért Lélek pecsétjét" (Ef 1,12). Ennek a következménye pedig ez: „Isten az, aki minket megerősít és fölken Krisztusban" (2Kor 1,21). Mint látjuk, a legősibb időtől fogva kulcsfogalmak a Szentlélekkel kapcsolatban a felkenés (kenet), a pecsét, és a megerősítés. A bérmálásra utaló szertartási cselekményről sem a Didaché, sem Justinus nem tesz említést, jóllehet a keresztséget és az Eukarisztiát részletesen tárgyalják. Ennek oka nyilvánvalóan az, hogy egyetlen liturgiái egységben vezették be a megtérteket a keresztény közösségbe. Attól kezdve gyűlnek adataink, hogy a keresztséget a pap, a bérmálást pedig a püspök szolgáltatta ki. Tertullianusnál ezt olvassuk: „Miután kiléptünk a fürdőből, szentelt kenettel megkenetünk. Azután kézföltevést kapunk, mely szólítja és hívja a Szentleiket" (Bapt. 7). Ahogyan intézményesül a felnőtteket a krisztusi életbe beavató katekumenátus, úgy válik egyre inkább megkülönböztethető szertartássá a bérmálás. A III. század elején Hippolitus már egyértelműen két megkenésről beszél az Apostoli hagyomány c. munkájában, de a rítusok annyira egybefonódtak, hogy külön nevük sem volt. Mindkettő „szfagisz"-nak, pecsétnek hívták.4 Cypriánus, miután Péter és János Szamáriában történő lélekhívásáról beszél (ApCsel 8,16), így magyaráz: „Ez most is 3 GÁL Ferenc: Dogmatika, Bp, SzIT, 1990, II, 114. 4 MIHÁLYI Gilbert: Az Egyház liturgikus élete, in Teológiai vázlatok, Bp, SzIT, 1983, IV. 381. —44
