Teológia - Hittudományi Folyóirat 32. (1998)

1998 / 1-2. szám - Puskás László: To bee or not to bee

Közismert, hogy a múltban helyesnek vélték a latin rítus ráoktroálását a keleti felekezetekre, a Rómával való egyesítésre és mindenfajta különbség eltüntetésére törekedve az egyformaság javára. Úgy ítélték meg akkor, hogy a különbözőségek árthatnak a katolikus egységnek. Ezt úgy kell elképzelnünk, hogy ezt az erőfeszítést az attól való aggodalom motiválta, hogy a sok különbség okán a katolikus hívek nem lesznek képesek megkülönböztetni az igazi Egyház jellemző tulajdonságait. Ezt a „latinizációt", ahogy - a másik oldalon - az ősi keleti Egyházak által befolyásolt területeken zajló „bizantinizálást" is, egy adott történelmi pillanat lencséjén keresztül kell szemlélni. Gyakran a latin rítus bevezetésének az volt a feladata, hogy megkülönböz- tethetővé váljon Keleten a katolikus jelenlét az ortodoxtól. Az idő múlásával, amikor bizonyos fenyegetettségek már eltűntek, a Szentszék arra kezdte bíztatni a keleti Egyházakat, hogy térjenek vissza a számukra jellemző dogmatikus és liturgikus hagyományhoz. Világos azonban, hogy csak a katolicitással való teljes közösség garantálhatja a szükséges és lényegi fejlődést az Egyház doktrinális útján."26 (Kiem. EL.).

A rítus-fogalom egyik aspektusa - a rítus mint a megkülönböztetés és az önazonosítás eszköze

(kísérlet a görögkatolikus hagyomány-kör történeti fejlődésének értelmezésére)

Úgy tűnik, az előbbi idézet aláhúzással kiemelt mondatának tartalmi lényege nem csak a Római Egyház évezredünk első évszázadaira tehető keleti terjeszkedésének kezdeti idejére és nem csak a latin rítust terjesztő misszionáriusokra vonatkoztatható. A státus megváltoztatását, a környezettől eltérő állandósult új mivoltot bárki - egyén, csoport, közösség - bármely élethelyzetben valamilyen megkülönböztető jellel, jelekkel teszi kézzelfoghatóvá elsősorban saját maga és esetleg más jellegű környezete számára. Az első keresztények a kereszt jelével különböztették meg magukat a pogá- nyoktól, a kialakuló keresztény rítusok (és általában a rítusok) - a transzcendenciára irányuló tudati, szellemi és lelkiségi szféra bonyolult, komplex és egyedi, minden egyes érzékszervet igénybe vevő jel-rendszereként működtek és működnek ma is, melyek egyik nem lényegtelen szándéka szintén a megkülönböztetés, a megismerés, a felismerés lehetővé tétele. Csak a vizualitás körében maradva - ily módon válik érthetőbbé, sőt, ha úgy tetszik megkülönböztető jellé, üzenetté még a latin papok borotvált arca és a keletiek szakálla is.

jegyében lehet eredményes, mert különben inkább újabb sérelmeket és szakadásokat okozhat - sajnos a távoli dikasztériumok tárgyi instrukciói, melyek szerzőire egyébként aligha vonatkozhat a tévedhetetlenség premisszája, sőt a helyi idők és körülmények átfogó ismerete sem, nem hangsúlyozzák eléggé a kérdés ilyetén vetületeit. Valószínűleg a .helyszíni konzultációk ezt megelőzhetnék, annál is inkább, hogy ezzel megmutatkozhatna a Görögkatolikus Egyházak hierarchiája, papjai és hívei megfelelő, minden sui iuris Egyházat megillető megbecsülése.

26 Nicola Bux, op. cit.,99. és 103-104. o. A tisztelt olvasó figyelmébe itt ajánljuk a már idézett Baán István-tanulmányt, amely részletesen mutatja be a régiónk Görögkatolikus Egyházaira vonatkozó ekkléziológiai felismerések dinamikáját, bár következtetéseit, melyeket az általa idézett Lanné gondolataival is alátámaszt, egy szerencsére már meghaladott, alapjában véve markánsan nyugati, bizonyos értelemben a protestáns egyháztannal is rokonítható ekkléziológiai gondolkodásmód motiválja, amint erre a 23. jegyzetben már rámutattunk.

37