Teológia - Hittudományi Folyóirat 32. (1998)
1998 / 1-2. szám - Gál Ferenc: A Szentlélekről szóló tanítás a II. Vatikáni Zsinat után
A Szentlélekről szóló tanítás az elméleti dogmatikakönyvekben is több életszerűséget kapott. Elsősorban Gisbert Greshake művére (Der dreieinige Gott, Herder, 1997) és Leo Scheffczyk dogmatikájára hivatkozom, (amelyet Anton Ziegenaus-szal együtt szerkesztett (Katholische Dogmatik, 8. kötet, MM Verlag, 1996). Greshake összegyűjti a hagyomány adatait és elsősorban a korai középkor teológusai nyomán (Szentviktori Richard) értelmezi a Szentlélek személyességét. A Szentlélek a szeretet vonalán egyrészt tiszta elfogadás, amennyiben ő az Atya és a Fiú kölcsönös szeretetado- mánya, de ugyanakkor a szeretetben visszaadja önmagát, mint a hála és dicsőítés kifejezését. Másrészt a Szentlélek kilétét úgy értelmezi, mint a szeretet kötelékét az Atya és a Fiú között, amivel különbözőségük ellenére kifejezik egységüket. Richard szerint a Szentlélek az a csodálatos „harmadik", aki egyszerre tükrözi az Atya és a Fiú egységét és különbözőségét, s ugyanakkor az egységgel szemben ő a „szubjektivitás objektivitása". Ezt úgy kell érteni, hogy a Fiú az Atyának önmagáról alkotott képe, így tőle születik, de amennyiben maga is személy, annyiban nem marad szubjektív kép. Ugyanígy a Szentlélek is a kölcsönös szeretet valósága, de személyisége miatt túllépi a szubjektivitást, és valóságos harmadik személyről beszélhetünk. Mindez mutatja a Szentlélek kettős jellegét. Ő a kölcsönös szeretet kifejeződése és ezzel együtt kötelék az Atya és a Fiú között. De ő egyszersmind a szeretet objektív gyümölcse, s ezzel együtt mint valóságos harmadik, a szeretet biztosítéka az Atya és a Fiú között. A kettős jelleg azonban nem osztja meg őt. Benne teljesedik ki az Atya és a Fiú „mi-közössége". Az Atya és a Fiú a Szentlélekben mintegy maguk fölé emelkedve élik közös életüket a szeretetben. Önmagában a Szentlélek mint kölcsönös szeretet személytelennek látszik, de amennyiben megvilágítja az Atya és a Fiú különbözőségét és mégis egymásra mutató személyességét, annyiban maga is személyként mutatkozik meg. Az ő „ismeretlensége" éppen abban áll, hogy ahol megmutatkozik, ott az Atyát és a Fiút teszi nyilvánvalóvá, nem önmagát. Közben nem szabad elfelejteni azt, amit a bibliai nyelv kifejez, hogy a Szentlélek egészen Isten szentségét és szellemiségét képviseli. Vagyis a mindenek fölött való létet, az abszolút értéket, továbbá a szellem abszolút dinamizmusát, szabadságát és életerejét. Ahol ő megmutatkozik azt hozza létre, hogy Istenről Istenhez méltóan gondolkodjunk. Ugyanakkor ő mindig több, mindig szentebb, mindig ir- galmasabb, mint amit elgondolunk róla. De mindig megmarad szeretetnek, amely összegyűjt, állandósít, felemel és tevékenységre sarkall. Istenben minden lényegi sajátság kapcsolatban van a másik személy lényegi sajátságával. Istenben van atyaság a Fiúval szemben, s ez az atyaság kifelé egyúttal létet adó, megértő, ajándékozó és irgalmas elv a teremtmények felé is. A Fiú hasonlóképpen nemcsak az Atyára néz, hanem arra is, amit az Atya alkot és szeret. Ő a testvéri együttlétet keresi a teremtményekkel, hogy vele együtt dicsőítsék az Atyát. Hasonlóképpen a Szentlélek sem marad az Atya és a Fiú szeretetkapcsolata, hanem bevonja a közösségbe mindazt, amit az Atya és a Fiú a magáénak vall. Ennek a szenthá- romsági különbözőségnek a folyománya az, hogy Isten a teremtett világot teljességre akarja vezetni, mégpedig úgy, ahogy az üdvösség rendjében és a történelemben kifejezésre jutnak a személyi sajátságok. Pál apostol ezt az egységet és különbözőséget ebbe foglalja bele: „Az Atya szeretete, a Fiú kegyelme és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal" (2Kor 13,13). A teológia feladata az, hogy a misztériumnak ezt a gazdagságát kifejtse és a vallásosság alapjává tegye. 22 =
