Teológia - Hittudományi Folyóirat 32. (1998)
1998 / 1-2. szám - Gál Ferenc: A Szentlélekről szóló tanítás a II. Vatikáni Zsinat után
Hans Urs von Balthasar vezető gondolata az, hogy Isten a kinyilatkoztatásban isteni dicsőségét tárta fel az ember előtt és az ember számára. A Szentlélek pedig mindig a szentség és a szellemiség kategóriájában fejezi ki magát. Még hozzá kell tenni, hogy az ő megtapasztalása nem az elméleti értelem műve, hanem az egész emberé. Úgy mondhatnám, hogy ő a lét élményén keresztül tudatosítja magát. Ezért a természetfölötti tapasztalás nem szakít el a valóságos élettől, hanem hozzásegít ahhoz, hogy az üdvtörténet eseményeit végtelen távlatokban szemléljük. János evangéliuma megjelöli a Szentlélek működésének a helyét és keretét. A világban üdvrendi kettősség van: világosság és sötétség, Isten és világ, szeretet és gyűlölet. A kettősség mindvégig megmarad, s az apostoloknak, illetve az egyháznak számolni kell azzal, hogy küldetésük a világ és a sötétség keretei között fog lezajlani. Meg kell tapasztalniuk az idegenszerűséget, a gyűlöletet, s állapotukat természetesnek kell tartani, mert Mesterüket előbb üldözték. Ő viszont mindenre szeretettel válaszolt és ezzel győzött. Az egyháznak is abban lesz az ereje, ha a világ gyűlöletére tud szeretettel válaszolni, amit azonban csak akkor tud megtenni, ha tökéletesen átveszi Mesterének engedelmességét és nem földi eszközökkel dolgozik, hanem a Szentlélek erejében bízik. A bizalomra felhatalmaz Krisztus szava: „A Szentlélek megdicsőíti őt, mert az övéből kapja, amit feltár az apostolok, illetve az egyház előtt" (Jn 16,14). Meg kell látnunk, hogy itt a lélek, a szellem területén vagyunk, s a szavakat úgy is kell értelmezni. Hogyan tanúskodik a Lélek Krisztusról és hogyan dicsőíti meg? Kettős szereppel. Elvezeti az egyházat a teljes igazságra és biztosítja benne a jegyesi szere- tetet Krisztus iránt. Ezt a két értéket adja át az egyháznak, illetve gondoskodik azoknak megmaradásáról. János evangéliumában, az utolsó vacsora leírásánál a dicsőség, a doxa kulcsszóvá vált: Jézus egész életével megdicsőítetté az Atyát, és most kéri, hogy az Atya dicsőítse meg őt. Ezt a dicsőséget viszont nem tartja meg magának, hanem áthárítja az Atyára. Az emberiség megváltása ebben a kölcsönös megdicsőítésben valósult meg, mint fönséges isteni dráma. Jézus utolsó tette a földön az, hogy engedelmességével, a vértanúság elfogadásával megdicsőíti az Atyát, akitől a küldetést kapta. Erre az lesz a viszonzás, hogy az Atya feltámasztja és uralmat ad neki. Az egyház viszont folytatni fogja Jézus művét, s abban központi helyet kap az Atya imádása és az iránta való engedelmesség bemutatása. A Szentléleknek viszont az lesz a szerepe, hogy az egyházban az imádás és az engedelmesség állandósuljon, sőt hogy abba bevonja az egész emberiséget. János evangéliumának az a nagy bejelentése, hogy Jézus engedelmességében és hódolatában kifejezésre jutott az Atya föltétien uralma. Ez jelenti a világ megváltását és a dicsőségnek, a doxá-nak a győzelmét. Jézus ezt mint megváltó vitte végbe, az egész emberiség nevében, azért nem volt többé akadálya annak, hogy egyházára kiárassza a Szentlelket, aki majd Jézusnak a lelkületét és engedelmességét ébren tartja a földön. Ez egyház tehát ezen a vonalon kapcsolódik bele a Szentháromság életébe. Jézus az utolsó vacsorán kategorikusan kimondta, hogy a Szentlélek megdicsőíti őt, mert az övéből kapja, amit hirdet az egyháznak (Jn 16,14). Ebből kiindulva kell az egyház küldetését felmérni a világban. Az utolsó vacsorán két súlyos szó vonatkozik az egyházra: tanúskodni kell Krisztus mellett és a Szentlélek erejével megdicsőíteni őt a világ előtt. Ez a kettős cél biztosítja az egyház küldetésének a szentségét és ter- mészetfölöttiségét. Amit az egyház tesz, amikor a bűnök bocsánatával és az evangélium hirdetésével az emberek üdvösségét szolgálja, az mind bele van foglalva ebbe a szóba, hogy „megdicsőíti Krisztus, a Megváltót". 20 ΞΞΞΞΞ—
