Teológia - Hittudományi Folyóirat 32. (1998)
1998 / 3-4. szám - Várnai Sándor Jakab: A szerzetesség az egyházban
konszekrációt. Az így megszentelt keresztények azon fáradoznak, hogy már most azt éljék, ami az eljövendő élet valósága lesz. Az ilyen élet 'jobban kinyilvánítja minden hívő előtt a mennyei, de már e világon is meglévő javakat' (LG 44)." (ЕЕ 8.) Ebben a kifejtésben már fölsejlik a válasz a mi kérdésünkre. A szerzetesség azért tartozik hozzá az egyház természetéhes, mert a konszekrációt „az egyház színe előtti nyilvános elköteleződés erősíti meg, mint Istennek adott végső választ". A szerzetesi fogadalomban olyan valami zajlik le tehát, amiben az egyház saját természetét ismeri fel. 3. Konszekráció és egyház Hogy mit ismer föl az egyház a szerzetesi fogadalomban konszekrációjában saját természetéből, azt a szerzetesi fogadalom és a szentségek viszonyának vizsgálatából próbálom megvilágítani. Természetesen nem akarom gyarapítani a hetes számot. Viszont minden szentséget csak úgy tudok megérteni, hogy Krisztus önátadását látom az alapjában. Minden szentség közvetíti Krisztus az Atyának és nekünk történő önátadását. Minden szentség közvetíti a mi önátadásunkat az Atya felé, és közvetíti Isten közlekedését hozzánk. Talán nem túl merész teológiai megközelítés, ha a szentségeket úgy nézem, hogy azok az önmagát nekünk adni kívánó Krisztus megjelenítései, azt hatékonnyá tevő „jelei és eszközei". A szerzetesi fogadalom pedig semmi másról nem szól, mint az önátadásról. Ilyen értelemben, bár maga nem szentség, mégis minden szentségnek szinte a gyökerét ragadja meg. Legszorosabban a keresztséghez kapcsolódik, fel lehet úgy is fogni - ha a szentségekhez akarjuk viszonyítani -, hogy a keresztség egyik lehetséges következménye az egyházban. Mindenképpen érdemes figyelembe venni, hogy azoknak a személyeknek a számára, akik a fogadalmat leteszik, nyilvános, liturgikus kifejezésformájában kvázi-szentség. A szerzetesi konszekráció ezért egyetemes egyházi jelentőségű, és a többi (keresztségi, papi, házassági) konszekráció erősítésére szolgál. A konszekráció révén tehát az egyház épül, és az egyház hozza létre azt a fogadalom nyilvános elfogadásával. Az egyház élete mélyen kapcsolódik Krisztus önátadásához, ennek megjelenítője kíván lenni az Istennek szentelt élet, ezért mondhatjuk, hogy hozzátartozik az egyház természetéhez. Arnaldo Pigna így jelöli meg azt a vonást, amit a konszekráció az egyház természetéből kifejez: „...a Szentlélek adja közvetlenül a hivatást, de az egyház éli meg ezt az ajándékot szeretett gyermekeiben, így kifejezi a jegyesi mivolt legjellemzőbb és alapvető tartalmát".14 A Vita Consecrata 19. pontja ezt úgy mondta, hogy „az Istennek szentelt élet az Egyháznak mint menyasszonynak különlegesen mély kifejeződése". Herzig tárgyalásában a konszekráció csak az I. fejezetben jut szerephez, amikor a szerzetesi élet spcifikumát kutatja, a 2. fejezetet szenteli a szerzetesrendek helyének és küldetésének az egyházban. Az én kérdésem az volna őhozzá, hogy nem érvényesíthető-e egyháztanilag a szerzetesi élet kulcsfogalma, a konszekráció? 14 Arnaldo PIGNA: Megszentelt élet. Szent Gellért, Szeged, 1990. 44. old. 76 ----------
