Teológia - Hittudományi Folyóirat 32. (1998)
1998 / 3-4. szám - Dolhai Lajos: A Szentlélek és a liturgia
Mihályfi Ákos megfogalmazása is: „az epiklézisnek nincs semmivel sem több hatása a konszekrációra, mint a kánon bármely más imádságának."50 nyugati teológusok és a tanítóhivatali megnyilatkozásokban azonban évszázadokon keresztül megfigyelhetjük az a kettősséget, ami több keleti egyházatyánál (Krizosztomosz, Damaszkuszi Szent János) is megfigyelhető. Amikor Tertullianus, Szent Ambrus, Szent Ágoston, és Aquinói Szent Tamás Isten igéjének tulajdonítják elsősorban az átváltozást, ezzel sohasem akarják azt állítani, hogy a Szentléleknek nincs szerepe az átlényegülésben. Például Szent Tamás, bár az ige szerepét hangsúlyozza, de azért azt is mondja, hogy „Krisztus teste ebben a szentségben lelkileg (spiritualiter), azaz láthatatlanul és a Szentlélek ereje által adatik nekünk". Berengárius esküformulája (DS 700) azt mondja, hogy „a szent imádság titka és a mi Megváltónk szavai által" történik a szubsztan- ciális változás, de a valdiak számára III. Ince pápa által 1208-ban előírt hitvallási formula így fogalmaz: „nem az áldozat bemutatójának érdeméből, hanem a Teremtőnek szava és a Szentlélek ereje által valósul meg az átváltozás" (DS 794). Az epiklézissel kapcsolatos vita csak a XIV. században kezdődött. A vita kezdeteit és lényegét először Nikolaosz Kabaszilasz liturgiamagyarázata foglalta össze.51 A latin teológusok vádja az volt, hogy a keleti liturgia az alapítási szavak elmondása után tartalmaz még egy imádságot, amelyben a Szentlélek erejében történő átváltozásért imádkoznak. Úgy tűnt számukra, hogy a keletiek nem hisznek a konszekráció szavainak erejében, hanem az epiklézist tartják fontosabbnak a valóságos jelenlét létrejöttében. Már az első évezred végén is megvolt a nagy különbség a keleti és nyugati liturgiák között a különbség az epiklézist illetően, de sem Photiosz, sem Keruláriosz vádpontjai között nem szerepelt az epiklézis elhagyása, és csak a XIV. század kezdetétől találkozunk olyan pápai nyilatkozatokkal, amelyek elítélik az epiklézist és hangsúlyozzák az ige konszekráló szerepét.52 A szemléletbeli különbözőség a görög és latin teológusok között legjobban az 1439-es Firenzei uniós zsinaton fogalmazódott meg. Sajnálatos módon az örményekkel való egyesülés „Exsultate kezdetű bullája (1439. nov. 22) már csak az ige szerepét hangsúlyozza az átváltoztatásban (DS 1321). Pedig a nyugati egyházban hagyománya is tanúskodik arról, hogy a hatékony isteni szó mellett és a Szentléleknek is van szerepe az átlényegülésben. A következőkben ezt szeretnénk igazolni. Egy rövid áttekintésben láthatjuk, hogy a hagyomány forrásai tanúskodnak arról, hogy nyugaton is sokan voltak olyanok, akik az „igét" és az epiklézist egyformán fontosnak tartották.53 50 lm. 20 (1909), 139. 31 Nikolosz Kabaszilasz liturgia-magyarázata, (ford. Orosz László), Nyíregyháza, 1996. 52 A legjelentősebbek a következők: 1. XII. Benedek „Cum Dudum" kezdetű írása 1341-ben, V Leó örmény császár megtérésekor összefoglalta a grúz egyház 117 tévedését, és ezek között mint a 66. tévedést az epiklézist tanát is elítélte. (DS 1017) - 2. VI. Kelemen pápa „Super quibusdam" kezdetű levele az örmény katolikoszhoz, 1351. (DS 1050-1085). - 3. XIII. Benedek levele az Antióchiai melkita pátriárkához, 1729, máj. 31.- 4. XIV. Benedek „Singularis Romanorum" breve-je 1741. szept. 1. - 5. VII. Piusz „Adorabile Eucharistiae" breve-je 1822. máj 8-án az Antióchiai pátriárkához és a melkita püspökökhöz. (DS 2718) - 6. X. Piusz pápa „Ex quo nono" kezdetű levele az isztambuli, a görög, az egyiptomi stb. apostoli delegátusokhoz 1910. dec. 26. (DS 3556) 53 Vö. CONGAR Y., im., 258-266.: II ruolo dello Spirito Santo nell' Eucaristia secondo la tradizione occidentale. 22
