Teológia - Hittudományi Folyóirat 31. (1997)
1997 / 3-4. szám - Laghi, Pio: Beszéd a Pázmány Péter katolikus egyetem egyházjogi intézetének megnyitásán
Ezzel nem tettek mást, mint ébren tartottak egy hagyományt: a hagyományt kifejtették, ki- bontották az egyes funkciókat a különböző korok igényei és jellege szolgálatában, de nem ״változtatták meg”, nem ״újították meg” a lényeget. így látható, hogy a kánonjog léte magának az Egyháznak a természetében gyökere- zik, kettős és lényegéhez tartozó aspektusában, azaz hogy egyszerre misztérium és szerve- zetileg, hierarchikusan strukturált közösség. Éppen az Egyház a maga konkrét közösségi létében az üdvösség szentsége. Következésképpen a keresztény csak a közösségben és a közösség által üdvözülhet. Ebben az összefüggésben nagy jelentőségű megállapítást tesz a II. Vatikáni Zsinat ״Lumen Gentium” dogmatikai konstitúciójának 8. pontja: ״Az egyetlen közvetítő, Krisz- tus, látható szervezettségben alapította meg és tartja fenn szüntelenül szent egyházát, amelyre a hit, a remény és a szeretet közössége ezen a földön, általa árasztja mindenkire az igazságot és a kegyelmet. De nem kell két valóságnak tekintenünk a hierarchikus szer- vekkel ellátott társaságot és Krisztus misztikus testét, a látható gyülekezetei és a kegyelmi közösséget, a földi egyházat és a mennyei javakban bővelkedő egyházat: ezek emberi és is- teni elemekből álló egyetlen összetett valóságot alkotnak, amelyet ezért kitűnő analógia alapján a megtestesült Ige misztériumához szoktak hasonlítani. Amint ugyanis a felvett tér- mészet az isteni Igének szolgál, mint az üdvösségnek vele elválaszthatatlanul egyesült élő szerve, ugyanilyen módon szolgál az egyház társadalmi szerkezete az őt éltető Léleknek, Krisztus Lelkének, a test növekedésére (vö. Ef 4,16)”. Emögött tehát több van, mint pusztán az egyéni szabadságjogok gyakorlása. Bár- mennyire tiszteletreméltó és eltörölhetetlen ez a jog, sohasem tekintendő és tekinthető ab- szolútumnak. Ha nincs beágyazva egy hiteles kapcsolatrendszerbe, folyton a túlzás vagy a mulasztás tévedésébe esik. Ebben az értelemben a lelkipásztori szükségleteket nem lehet a rend bármiféle for- mája nélkül kielégíteni: ha a lelkipásztori munka állandó improvizáció lenne, ez rövidesen anarchiát eredményezne, és mindenféle, sajnos az egyház történelméből nem ismeretlen visszaéléshez vezetne. Ellenkezőleg: minden jól szervezett társaságban az egyéni szabad- ságnak szüksége van a rendre, ösztönzésre, ugyanakkor védelemre is, ha el akarjuk kerül- ni e jog semmibevételét, vagy a gyengék elnyomatását, az erősebbek hatalmaskodását és igazságtalanságát. Az Egyházban mindenkinek - legyen akár a hierarhia, a klérus, szerzetesrend tagja vagy éppen laikus - tisztában kell lennie azzal, mit várhat el tőle jogosan a közösség. Min- denkinek biztosítani kell a lehetőséget, hogy rendelkezzen azokkal az eszközökkel, ame- lyekkel a bármely oldalról jövő önkény ellen meg tudja védeni magát. A jognak tehát egy- szerre kell lennie a hatalmat gyakorlók számára lelkiismeretnek, az engedelmességgel tar- tozók számára pedig védelemnek. VI. Pál pápa ezt mondta a Rota Bíróság auditorainak és hivatalnokainak: ״szabad- ság és hatalom nem egymással ellentétes fogalmak, hanem olyan értékek, amelyek össze- fonódnak. Együttes meglétük egyszerre segíti a közösség növekedését és a kezdeményező- készséget és az egyes tagok gazdagodását... A szabadság ugyanis mit használna az egyén- nek, ha nem védelmeznék bölcs és megfelelő normák?” (AAS 62 [1970], 115). 2. A KÁNONJOG NEM ÖNCÉLÚ Miután megállapítást nyert, hogy az Egyházban szükségszerűen van kánonjog, meg kell vizsgálni, milyen értelemben kapcsolódik ez az Egyház céljaihoz. Az Egyházban első helyen áll a szeretet és a lelki élet: a törvénynek való engedelmes- ség sohasem volt a szentség egyedüli ismérve. Yves de Chartres, a XI. sz. nagy kánonjo2 =
