Teológia - Hittudományi Folyóirat 31. (1997)
1997 / 1-2. szám - Pápai Lajos: Az Egyház az ökumenikus párbeszédben
krisztológiai és pneumatológiai megalapozást, de ״az egyház lényegének meghatározásá- ban modern individualizmus és szubjektivizmus érvényesül: ״A Krisztus egyháza azoknak a szíveknek a kapcsolata, akiket Ő érdemével megvált, és Leikével újjászül” - írja Zinzendorf. (Kocsis E. i. m. 165. lap). Schleiermacher, aki a XIX. században uralta a tudományos protestáns teológiát, az egyházat ״vallásos egyesületnek” tartotta, ez teljesedett ki a liberális teológiában, ahol az egyház pusztán emberi egyesülés, addig van rá szükség, míg az emberiség magától is eljut a magasabb erkölcsiségre. A nagy változást, áttörést az ún. ״dialektikai teológia” (K. Barth főleg és mások) hoz- ta. ״Benne az egyház szoros kapcsolatba került a kijelentéssel (=kinyilatkoztatással!). Az egyházfogalom a kijelentés hermeneutikájához tartozik. Az egyház a kijelentés helye, az exegézis feltétele. Az egyház a kérügmával Jézust képviseli. Jézus, a kijelentés és a kijelen- tésről bizonyságot tevő egyház elválaszthatatlan egymástól.” (Kocsis E. i. m. 166. lap) Kovács Elemér kimondja: ״Az Egyház létének krisztológiai feltételéből következik, hogy keresztyénnek lenni annyi, mint Krisztus testéhez, az egyházhoz tartozni. Az egyház- hoz tartozás nem elhanyagolható része a Krisztushoz való tartozásnak, hanem elsődleges következménye, sőt elengedhetetlen velejárója. Ebben az értelemben mondja ki a refor- mátori teológia az atyák hitvallását: ״Extra ecclesiam nulla salus.” (i. m. 171. lap.) ״... az egyház egy sákramentuma, Jézus Krisztus az igehirdetésben, a keresztségben és az úrvacsorában elhívja, építi, meggazdagítja és elküldi szolgálatra egyházát. Az Újszövet- ségben a sákramentum és az egyház elválaszthatatlan egymástól.” (Kocsis E. i. m. 208. lap.) Természetesen ezek után az igazi nagy kérdés az: hol található meg Krisztus igaz egy- háza? A II. Helvét hitvallás XVII. része így válaszol erre: ״Ott van az igaz egyház, ahol Is- ten igéjét tisztán hirdetik, és a sákramentumokat helyesen szolgáltatják ki.” Kocsis Elem- ér hozzáfűzi zárójelben: ״vagyis az apostoli egyház szellemében.” (216. lap.) Természetesen az igazi nehézség abból fakad, hogy a XVI. században még - az exe- gézis akkori tudományos szintjén - lehetett például a szentségek alapítását, számát illető- en, a ״katolikus hagyománnyal” szemben az Újszövetséghez fordulni, és csak azt fogadni el szentségnek, amiről az Újszövetség konkrétan tudósít. Ma, amikor látjuk, hogy az Újszövetségi Szentírás az Egyházban fogalmazódott meg, s az Egyház ismerte fel ebben a hitét, amit élt és hirdetett, mikor látjuk, hogy a két - pro- testánsok által megőrzött szentség - alapító igéi is már az Egyház gyakorlatát fogalmazzák meg az Újszövetségben, egészen másként vetődik fel a Szentírás, Egyház és Traditio össze- függése és szerepe. A II. Vatikáni Zsinat a ״Dei Verbum”-ban ezt mondja: ״A Szentírás (ugyanis) Isten Szava, mert ázván benne írásba foglalva a Szentlélek sugalmazására. A Szenthagyomány viszont Isten Szavát, amelyet Krisztus Urunk és a Szentlélek bízott az apostolokra, sér- tétlenül származtatja át ezek utódaira, hogy azt igehirdetésükkel, az igazság Lelkének fé- nyénél, hűségesen őrizzék, kifejtsék és terjesszék. Ennek következtében nem csak a Szentírásból meríti az Egyház az összes kinyilatkoztatott dolgokra vonatkozó bizonyosságát. Mindkettőt egyforma áhítattal és megbecsüléssel kell tehát elfogadni és tisztelni. A Szenthagyomány és a Szentírás, Isten Szavának az Egyházra bízott szent letéteménye.” (9. és 10. p.) Max Thwrian mondta erről a szövegről, hogy mikor a Zsinat említi, (és elítéli) az ״egyedül a Szentírás” elvet, akkor itt az ״izolált” Szentírásra gondol, mint ami - valamifé- le égből pottyant könyvként - nem szorulna rá egyházi olvasásra és megértésre. 44
