Teológia - Hittudományi Folyóirat 31. (1997)

1997 / 1-2. szám - Erdő Péter: Plébánia, egyházközség, közösség

megyének (AA 10c)22. A fentiek után szinte összefoglaló következtetésnek tűnik az Egy- ház missziós tevékenységéről szóló határozat megállapítása, amely szerint ״Isten népe kö- zösségekben él, plébániákban és egyházmegyékben és ezekben lesz valamiképpen látható- vá; ezekre a közösségekre is tartozik tehát a tanúskodás Krisztusról a pogányok előtt” (AG 37a). Ebben az összefüggésben a plébánia közösségi jellege már a tanúságtétel feladatának közösségi vonásával kapcsolódik össze.

A fent vázolt zsinati felfogás eredménye az az új meghatározás is, amit az 1983-as Egyházi Törvénykönyv adott a plébániáról. Természetesen ennek nagyon széles teológiai háttere van. Ennek áttekintése során gondosan ügyelnünk kell a plébániáról mint közös- ségről alkotott zsinati kép minden elemére. A plébánia a Krisztus-hívők olyan közössége, amelyet a püspök tartósan alakít meg és rábíz egy papra mint saját pásztorra (CD 30a). Te- hát a püspök által küldött pap mint saját pásztor, és a tartós megalapítás fontos ismertető- jegyei annak a hívőkből álló közösségnek, ami a plébánia maga.

A Zsinat a plébánia funkciójáról is világosan beszél és majdnem ugyanazokat a fel- adatokat tulajdonítja neki, mint magának az egész Egyháznak. Tehát Krisztus hármas kül- detésében, a tanítói, a papi és a pásztori küldetésben egyaránt kiveszi a részét. A plébános- ról magáról első helyen, de magáról a plébániai közösségről is valamilyen formában állítja a Zsinat, hogy részese ennek a hármas küldetésnek (vö. pl. CD 30, 1). E részvétel módjá- ra nézve a Zsinat sajátos sémát használ mind az egész Egyház, mind az egyházmegye, mind a plébánia közösségének vonatkozásában. Nevezetesen: ki-ki a saját állapotának megfele- lően veszi ki a részét ebből a közös tevékenységből (vö. pl. LG 9-13, 31a, 34-36; AA 2, 6, 10). Vagyis mindenkinek hozzá kell ahhoz járulnia, de mindenki a maga módján teszi ezt (vö. pl. LG 37; AA 2a). Az Egyház egészéről szólva a Zsinat sok helyütt hierarchikus kö- zösségről beszél. Olyan összefüggésben is, ahol ezt a szerves működést akarja jellemezni. Ezekben a kijelentésekben nem a hierarchia elnevezésen van a hangsúly, hanem azon az Újszövetségből (vö. Ef 4,16) ismert tényen, hogy az Egyházon mint egyetlen testen belül sok tag van és mindegyiknek megvan a maga jellemző funkciója. Ez a jellemző szerep sok forrásból fakad. Elsősorban mégis azokból a szentségekből adódik, amelyek képesítést és küldetést adnak a hívők számára bizonyos tevékenységekre.

Elsősorban a keresztség (LG 31a) és a bérmálás szentsége ilyen. Ezekből fakad a krisztushívők egyetemes papsága és általános egyházépítő küldetése. Belőlük forrásozik az a felszólítás is, hogy mind a három tevékenységben vagy küldetésben vegyék ki a részüket.

A második jelentős szentségi alap az ordo szentsége. Ezen belül különbözőek a foko- zatok: a presbiteri, illetve a diakónusi fokozatra sajátos küldetés jellemző. E vonatkozásban azonban igen nagy figyelemmel kell lennünk a küldetés fogalmára. Ez mindmáig a teológu- sok és egyházjogászok egyik nagy problémája. Ugyanis, a papok vagy a diakónusok, vagy akár a püspökök sajátos, szentségi fokozatukra jellemző küldetése nem merül ki abban, amire egyedül ők képesek a szentség erejénél fogva. Tehát nyilván szentségileg érvényes feloldozást tud adni az áldozópap, ő tudja konszekrálni az Eucharisztiát stb. Azonban az áldozópap sa- játos, szentségben kapott küldetése nem merül ki ebben. Akár a papság szentelési szertartá- sát vizsgáljuk meg a küldetés szempontjából, akár azt a sok helyet, ahol erről az egyházi ta- nítóhivatal nyilatkozott és nyilatkozik, azt találjuk, hogy a pap pl. a tanításra is a szentség ere22 A magyar fordítás itt reflektálatlanul azonosítani látszik a plébánia cs az egyházközség fogalmát, melyek a Zsi- nat idején Magyarországon még különböztek egymástól. Ezt írja ugyanis ,Az egyházközség mintegy sejtje az egy- házmegyének” (A II. Vatikáni Zsinat tanítása. A zsinati döntések magyarázata és okmányai, szerk. CSERHÁTI .1. - FÁBIÁN A. Budapest 1975,321). A latin eredetiben viszont ez áll: dioecesis, cuius paroecia vehit cellula est.

14