Teológia - Hittudományi Folyóirat 31. (1997)
1997 / 3-4. szám - Tóth Balázs Damján: Egy misztikus irányzat törekvései: a messzaliánusok
ről az Újszövetség néhány szövege is beszámol” (1 Jn 4,3; 1 Tim l,3-7;4,3-4). A következő korszakból két alapvető elhajlást emel ki a szöveg: a pszeudognózist és a messzalianizmust, amelyekkel az egyházatyák is részletesen foglalkoztak. A kezdeti kereszténység alaptapasz- talatából és az egyházatyák állásfoglalásaiból sokat tanulhatunk, jelenti ki a dokumentum. Először a pszeudognózist elemzi, majd a következőkben a messzalianizmusról szól: ״Ha a keresztény ima tökéletességét nem a gnosztikus megismerés emelkedettsége alapján érté- keljük, az isteni tapasztalatra hivatkozva sem lehet ezt tenni, a mcsszalianizmus módján. A 4. század hamis karizmatikus személyiségei a Szentlélek kegyelmét a lélekben való jelen- létének pszichológiai megtapasztalásával azonosították. Velük szemben az atyák kitartót- tak a tény mellett, hogy a könyörgő lélek Istennel való egyesülése titok keretében teljese- dik be, mindenekelőtt az egyházi szentségek révén. Ez a továbbiakban még a bánat és vi- gasztalanság megtapasztalásával is megvalósulhat. Ellentétben a messzaliánusok vélemé- nyével, ezek az állapotok nem szükségképpen annak jelei, hogy a Szentlélek elhagyta az emberi lelket. Ehelyett, mint ahogyan a szellemi tanítók mindig egyértelműen vallották, a mi Urunk keresztfán való elhagyatottságában való hiteles részvétele lehet, amely mindig mintája és közvetítője az imának.” A dokumentum azt állítja, hogy ez a két hibás imaforma is kísérti az embert, azaz ar- ra próbálja ösztönözni, hogy ״kíséreljük meg annak a távolságnak a legyőzését, amely a te- remtményt elválasztja a Teremtőtől, mintha erre nem lenne szükség; hogy meghaladott va- lóságnak tekintse Krisztus földi útját, amellyel az Atyához akart vezetni minket; hogy azt, amit a természetes lélektan szintjén tiszta kegyelemnek tartunk, a ״felsőbbrendű megisme- rés” vagy a ״tapasztalás” szintjére szállítsa le. A szöveg így folytatódik10 11: ״Néha, a történelem folyamán az Egyház imádkozásának szélsőséges zónáiban, fel-feltűnnek ezek a hibás módok, és manapság - úgy tűnik -, ismét sok keresztényre hatnak, akár pszichológiai, akár szellemi gyógyszerként ajánlkozva, akár úgy, mint Isten megtalálásának gyors folyamata”.11 Hasonló technikákat ismertetett és uta- sított vissza később a Jézusról nevezett Szent Teréz, aki éles elméjűen vette észre, hogy ״éppen az igyekezet, hogy ne gondoljunk semmire, ösztönzi a szellemet a folytonos gon- dolkodásra,” és hogy mindig az árulás egy fajtája az, ha Krisztus titkát elhagyjuk a kérész- tény elmélkedésből”.12 Ezek a hibás módok azonban nagyon könnyen felismerhetők, bárhol is jelenjenek meg. Az imádkozó keresztény elmélkedés arra törekszik, hogy a számunkra mindig embe- ri-földi méretekben megmutatkozó isteni mélységet Istennek Krisztusban, a megtestesült Igében való megváltó működésében, és az Ő Lelke isteni adományában érjük cl. A doku- mentum itt még megemlíti hibás imamódként a neoplatonizmus alapján álló keresztény imádságot is13; csak ezek után tér rá a helyes keresztény imádság elemzésére. Összefoglalva látható tehát az, hogy milyen nagy fontosságot tulajdonít ez az 1991- ben kiadott hivatalos írás az imádságnak, s mennyire hangsúlyozottan próbál megóvni min- két a téves utaktól. 1« Uo. 15. old. 11 ״A középkorban az Egyház környezetében megjelentek szélsőséges áramlatok, amelyeket a nagy elméi- kedő keresztények egyike, a flamand Jan van Ruysbrock nem minden gúny nélkül írt le. Nevezett szerző a misztikus életben az elhajlás három típusát különböztette meg (De ghecstelike Brulocht, 228,12-230,17; 230,18-232,22; 232,23-236,6), és ezeknek általános kritikáját is adta (236,7-237,29). 12 Ld. Jézusról nevezett Szent Teréz, Vita, 12,5 és 22,1-5). 13 Uo. 16. old. 53
