Teológia - Hittudományi Folyóirat 30. (1996)
1996 / 1-2. szám - Bolberitz Pál: Krisztus és filozófusok. A filozófiai krisztológia egy tipológiájának lehetséges vázlata
romsági szemlélete. A ״Bevezetés a történelem filozófiájába” című berlini előadásokban pedig - szinte mai értelemben - különbözteti meg a történeti Jézust a hit Krisztusától (3). A hit tárgya - szerinte - nem a történeti Jézus, hanem az örök Krisztus (a Logosz), aki a Szentlélek kiárasztásával él tovább az egyházban. Krisztus Hegelnél nem más, mint a rend- szerében kulcs-szerepet betöltő abszolút eszmének a ״külsővé-világivá” válása a természet- ben. O emberi természete szerint ״Isten mása”, ámde nemcsak mása: ״Krisztus megjelent, - írja - egy ember, aki Isten, és Isten, aki ember: ezzel béke és kiengesztelődés jött a világ- ba”.3 4 A megbékélés előfeltétele, hogy Isten ne varázslatosan, ne kívülről avatkozzék bele a történelembe. Hegel istene nem rohanja le az emberiséget, hanem amikor ״az idő betel- jesedett, volt ama szellem megjelenése, hogy Isten elküldte Fiát”.5 ״Ez azt jelenti, hogy a szellemi világ tudatosan fölemelkedett azokhoz a mozzanatokhoz, amelyek a szellemi ön- tudat fogalmához tartoznak, és fennáll a szükséglet a mozzanatok egyesítésére, az igazság- ban való felfogásra”6 Krisztusban, Isten mozzanataként tételeződik a véges szellem: ״így tehát - vallja Hegel - az ember maga benne foglaltatik Isten fogalmában, s ezt a bentfoglalást úgy lehet kifejezni, hogy az ember és az Isten egysége tételezve van a kérész- tény vallásban”.7 Szerzőnk szerint a merőben morális vagy pusztán történetkritikai szem- lélet ״szellemtelenül” (hegeli értelemben) nézi Krisztust. Ezt írja: ״Ha Krisztus csak kivá- ló, sőt bűn nélküli egyén és csak ez akar lenni, az tagadása a spekulatív eszme képzetének, az abszolút igazságnak”.8 Ám - nézete szerint - döntő fordulat Krisztus halála. így ír erről: ״Isten meghalt, Isten halott - ez e legrettenetesebb gondolat, hogy minden örök, minden igaz nincs, hogy Istenben magában van a tagadás; a legnagyobb fájdalom, a teljes menthe- tétlenség érzelme; minden magasabb rendű föladása kapcsolódik hozzá. A folyamat azon- ban nem áll meg itt, hanem átfordul: Isten ugyanis visszanyeri magát ebben a folyamatban, s csak ezt jelenti Isten halála. Hiszen Isten halálában Isten újra életre kel”.9 Isten tehát, Hegel elgondolása szerint, a történelem és az emberiség érdekében vállalja a tőle teljesen idegen rosszat és gonoszát. Jézus halála, mint a végtelen abszolutum végessé tétele, meg- szüntetve emeli magasabb szintre a természet végességét. így, Hegel rendszerében, a nagy- pénteki tragédia a negativitás megszüntetője és a kiengesztelődés középpontja. Ily módon válik Hegel számára szemléletessé krisztusban a vallás fölemelése a filozófiába. Hogy az- tán e ״fölemelés” megszünteti-e a vallást, avagy meg is őrzi netán, az nem világlik ki egy- értelműén Hegel filozófiájából. A baloldali hegeliánusok mindenesetre emiatt tekintették megszűntnek a vallást. Hegel számára Krisztus a kezdet, ahonnan eljut a I^ogoszhoz és ma- gához a filozófiához, D. F. Strauss, Bruno Bauer és Ludwig Feuerbach szemében pedig a vallás lerombolásához. Istent, mint az elidenegített emberi tudat kifejezőjét, szerintük, föl kell számolni. Ok már csak az ember Jézust kívánják bemutatni. Ezért, a Hegel rendszeré- nek felbomlásával kezdődő hegeli vonatkozások figyelembevétele nélkül, aligha érthető meg a későbbi gondolkodók filozófiai krisztológiája. Hegel Hölderlintől kölcsönzi a ״kettészakadás és kiengesztelődés” dialektikájának gondolatát. A hegeli gondolkodás kifejtésének kritikus pontja Jézus halála és föltámadása, vagyis az átmenet a történeti Jézusból (akiben Isten immanenciája vagyis szeretete ölt ala3 HEGEL, G. F. W., Einleitung in die Philosophie der Geschichte, Hamburg, 1959, 179. 4 HEGEL, G. F. W., Előadások a világtörténet filozófiájáról, Budapest, 1966, 582. 5 uo. 572. 6 uo. 7uo. 581. 8 uo. 584. 9 HEGEL, G. F. W., Werke XII. 291. 5
