Teológia - Hittudományi Folyóirat 30. (1996)
1996 / 1-2. szám - Gál Ferenc: A krisztológia jelen problémái
ja is áll: Isten megnyilatkozásának története egyenlő Jézus történetével. A felvilágosodás racionalista bibliakutatása éppen ezt nem akarta elismerni, de a ״Leben-Jesu-Forschung” nem talált kiutat saját zsákutcájából. Látszólag új megoldást hozott Rudolf Bultmann azzal, hogy különbséget tett a tör- téneti Jézus és a hit Krisztusa között. Amit az apostoli igehirdetés mint természetfölötti hatást belevitt Jézus személyébe, az nem történeti valóság, hanem annak az üdvösségnek mitikus színekben való kifejezése, amit Isten Jézusban megvalósított. Szerinte tehát a teo- lógia nem magával Jézussal foglalkozik, hanem azzal az apostoli igehirdetéssel, amely ránk maradt a szentírásban, s ami természetesen nem a történeti valóság leírása, hanem az apostolok belső hitének a kivetítése. A történelem ugyan Bultmannt is túlhaladta, de ma- radt valami a természetfölötti jelek és bizonyítékok iránt való idegenkedésből. Katolikus szerzők is hajlandók voltak állítani, hogy Jézus istenfiúsága csak funkciójának a megjelölé- se, nem személyi mivoltáé, ezért ő valójában csak ״Isten reprezentánsa” volt a földön (H. Küng), vagy hogy feltámadása utáni megjelenése csak az apostolok megtérésének és hité- nek a képekbe öltöztetései (E. Schillebeeckx). Ezeknek az előrebocsátása után igyekszünk most felvázolni a II. Vatikáni Zsinat utáni krisztológia jellemző vonásait, amelyek részben valóságok, részben további követelmények. 1. A mai krisztológia első sajátsága az, hogy narratív, azaz elbeszélő és tanúskodó, va- gyis az üdvösség történetének konkrét eseményeiből indul ki. Ez azt jelenti, hogy a krisztológia határozott történethez van kötve, Jézus egyszeri történetéhez, amely nem ve- zethető le sem emberi szükségletekből, sem társadalmi törvényekből, sem antropológiai vagy szociológiai adottságokból. Tehát konkrét emlékezésből táplálkozik és azt jeleníti meg. Megkérdezi, hogy ki volt a názáreti Jézus, mit akart, mi volt a tanítása, magatartása, sorsa, vagy a mai teológia nyelvén kifejezve: Mi volt az ő ״ügye”? És végül: Hogyan lett az Isten országát hirdető Jézusból a hit Krisztusa, a feltámadt és Megdicsőült Krisztus, a vi- lág Megváltója? Természetesen ezek megválaszolásánál szembe kell nézni a történeti ku- tatás és a szentírásmagyarázat minden kényes kérdésével, és tisztázni kell a húsvéti hit ki- alakulását, az ősegyház krisztológiai megállapításait. Azok a kérdések, amelyeket a racionalista kritika felvetett, mind a ״kereszt botrányából” és ״Isten látszólagos oktalansá- gából” adódnak, amit már Pál apostol is átélt és megválaszolt. A történeti kiindulás azt jelenti, hogy az apostoli igehirdetés, a ״kerügma” és az ab- ból kikövetkeztetett dogma közvetlenül kötődik a konkrét történethez, s ez különbözteti meg a keresztény hitet az antik mítoszoktól, az apotheozistól vagy a modern ideológiák- tói. A keresztény hit megtörtént eseményt értelmez, Isten konkrét beavatkozását az em- béri történelembe. Mindmáig Jézus történeti alakja az, ami magát újra meg újra hihető- vé és meggyőzővé teszi. Vagyis nem elégedhetünk meg egy pusztán ״felülről jövő krisztológiával”. De éppen olyan káros volt azzal az egyoldalú ״alulról jövő krisztológiát” szembeállítani. Jézus nem alulról értelmezte magát, hanem úgy beszélt magáról, mint aki felülről jött, mint az eljövendő istenország jele, s ő fia annak, akit különlegesen ״Abba”- nak, Atyámnak nevez. Jézusnak ezt az ״ügyét”, vagyis Isten országának eljövetelét az ő erőszakos halála után csak úgy lehetett tovább hirdetni, ha meg voltak győződve, hogy Jé- zus a kereszten nem semmisült meg, hanem Isten a halálban is hű maradt hozzá, s így mindörökre Isten uralmában él. Ügye tehát halála után új és váratlan módon ment telje- sedésbe. Húsvét nélkül ő is egy lett volna az ártatlanul megöltek közül, és ügye is halott maradt volna, mert semmiféle emberi mesterkedéssel nem lehetett volna életet önteni be29
