Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 4. szám - Rahner, Karl - Gáspár Csaba László (ford.): Kegyelem az ember-lét szakadékos mélységeiben
történnie Isten önmagát adó ajándékozásaként csakúgy, mint eljövetelének végérvényes emberi elfogadásaként —> ezért tette meg az emberiség Isten ezen jövendőt nyitó elénk jövetelének tapasztalatát az emberi történelemben is végérvényesnek, felülmúlhatatlan- nak és visszavonhatatlannak,—éspedig a Názáreti Jézusban. Őbenne van eredendően jelen a végtelen titoknak való önátadás mint az ember tette, amely — miként minden, amit szabadságnak és döntésnek nevezünk — újfent kegyelem. Őbenne Isten mint a (mindörökre) elmondhatatlan titok isteni Igeként teljesen és visszavonhatatlanul kimondta önmagát, s őbenne van „jelen" számunkra e titok mint a közeliség, a mondhatatlan bensőségesség és ajándékozó megbocsájtás Istene. A Názáreti Jézusban keveredés nélkül és elválaszthatatlanul eggyé vált kérdés és felelet; egyetlen valóság van jelen, amelyben úgy egyesül Isten és ember, hogy nem szünteti meg egyik a másikát. Ha valaki önmaga létezését, vagyis ember-voltát — még távol bármely szavakban kifejezett kinyilatkoztatástól — hallgatag türelemmel elfogadja, helyesebben: hitben, reményben és szeretetben (vagy bárhogyan is nevezze ezeket) ama titokként éli meg, mely az örök szeretet titkába rejtőzik és a halál méhében az életet hordozza, úgy ez az ember igent mond Jézus Krisztusra, akkor is, ha erről nincs tudomása. Aki ugyanis ilyenképpen eloldozza magát és ugrik, az olyan mélységbe vetődik, mely nagyobb annál, semhogy kiszámíthatná — még az ugrás előtt—, hol rejlik biztos alapja. Aki elfogadja önnön ember-voltát (óh, mily kimondhatatlanul nehéz és homályos ez, akár megtesszük, akár nem!), az már elfogadta Isten Fiát, mert Őbenne Isten az embert fogadta volt el. A szentírásban olvassuk: az teljesíti a törvényt, aki szereti embertársát, — ez azért a végső igazság, mert Isten maga vált amaz embertárssá, s ennélfogva minden embertársban őt — a „társ''-at, aki mérhetetlenül hasonló hozzánk, és „idegen"-t, aki mérhetetlen titok — fogadjuk el és szeretjük. Amikor elfogadjuk azt a hallgatag titkot, mely létünket körülöleli, és körülvesz bennünket mint a távoli és mégis oly közeli Mindenható, akkor úgy fogadjuk el mint az óvón magába rejtő közelséget és gyöngéd szeretetek amely mindenét nekünk adja; s mikor e közelség alapját, abszolút ígéretét és eljövetelét ismerjük fel abban, akit Istenembernek hívunk, akkor a hit dimenziójában megtapasztaljuk a kegyelem karácsonyát. Ha ilyenformán egyeseknek van bátorságuk, hogy kifejezetten higgyenek a karácsony igazságában, mások pedig hallgatagon fogadják el létük áttekinthetetlen mélységét, melyet boldog — névvel nem illetett — reménység hat át, őket magukat pedig „anonim" keresztényként elfogadják az előbbiek, akkor együtt ünnepelhetik a karácsonyt. így a látsz.óla rr oly felszínes és polgári konvenciók sallangjával borított karácsonyi hűhót mégiscsak igazság fogja ékesíteni és mélység átölelni. A vásári hangulat, mely körüllengi a zajos kavarodást, — így mégsem lesz az ünnep végső valósága. Mert a látszat mögött oh rejtezik a szent és csöndes igazság: Isten eljött hozzánk és velünk ül ünnepet. Lám, valamivel ismét őszintébben és mélyebbre merültünk az igazságban, midőn a polgári szokássá kopott karácsonnyal szembeni, az első pillantásra oly jogosnak tetsző kételkedéstől megszabadulván, immár elfogultság nélkül, leküzdve tulajdon kételyünket úgy ünnepeljük meg a karácsonyt, mint annak jelét, hogy Isten jövendőt nyitó eljövetele eleve túlszárnyalta összes tervünket és elébe ment csalódásainknak. S még ha karácsonyt követően minden úgy megy is tovább, mint előtte, akkor is igaz marad, hogy Isten egyszer s mindenkorra elfogadott bennünket. És íme, szakadékos mélységeinket már megtöltötte a kegyelem felhajtóereje. Forrás: Kari Rahii ’r: Das gn se Kirchenjahr. Herder • Freiburg - Basel - Wien, 1987, 87-92.o. Fordította: Gáspár Csaba László 199
