Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: A Szentírás értelmezése az egyházban
szemiotikái elemzést említi, melyről elöljáróban megjegyzi: az elmúlt húsz év alatt bizonyos körökben erőteljesen tért hódított. E módszert kezdetben „strukturaliz- mus"-nak nevezték, melynek őseként Ferdinand de Saussure-t, a kiváló svájci nyelvészt szokták emlegetni. Ám a biblikusok többsége, amely a Biblia kutatásában a szemiotikát használja, Algirdas J. Greimast, a párizsi iskola alapítóját tekinti mesterének. Az okmány csupán Greimas módszerének ismertetésére és méltatására szorítkozik. A szemiotika három alapelvre hivatkozik: az immanencia elvére (minden szöveg önálló, jelentéssel bíró egység; az analízis tekintetbe veszi az egész szöveget, de csak a szöveget, nincs szüksége külső „tényezőkére, mint pl. szerző, megszólított, szerkesztéstörténet), az értelem struktúrájának elvére (értelem csak ott van, ahol viszony van, következésképpen a szöveg elemzése az elemek — ellentétek, azonosságok — közt fennálló viszonyok hálózatának felderítése, amely egyben a szöveg értelmének megállapítása is), a szöveg grammatikájának elvére (minden szöveg grammatikát használ, azaz bizonyos számú szabályt és struktúrát; a mondatok egységében, melyet beszédnek hívunk, különböző szintek vannak, és mindegyik szintnek megvan a saját grammatikája). A szöveg teljes tartalma — a héjtól a mag felé haladva — három szinten elemezhető: a narratív, a diszkurzív és a logikai-szemantikai szinten. Közülük a legmélyebb és egyben a legelvontabb az utóbbi. E szinten az analízis az ún. „szemiotikái négyszög" („carré sémiotique") segítségével azt a logikát akarja megragadni, amely a szöveg elbeszélő és figuratív (képi) ívének alapvető részeiben bent van. E bonyolult megközelítésnek egyaránt van előnye és hátránya. Előnye, hogy a Szentírás teljesebb megértése érdekében felhívja a figyelmet a bibliai szövegek nyelvészeti törvényeknek engedelmeskedő koherens egységekre. Ám a szemiotika akkor válik igazán használhatóvá a Biblia kutatásában, ha 1. megszabadul a strukturalista filozófia előfeltevéseitől, más szavakkal: feladja a szubjektum és a szövegen kívüli viszony (referencialitás) tagadását, 2. ha megnyílik a történelem előtt, konkrétan a szöveg szerzőjének és olvasójának története előtt. A három irodalmi módszer után három hagyományra építő megközelítésről esik szó. Az utóbbi hármat az a felismerés tereli egy csoportba, mely szerint a Biblia nem egyszerűen autonóm szövegek gyűjteménye, hanem egyetlen hatalmas hagyományról tanúságot tevő írások egysége. A kánonkritika , mely kb. húsz éves múltra tekint vissza, az Egyesült Államokból származik. Miután kiderült, hogy a történetkritikai módszernek nem mindig sikerül teológiailag releváns eredményeket felmutatni, a kanonikus megközelítés olyan teológiai értelmezési módszert szeretne alkalmazni, amely kifejezetten a hit keretei között mozog; a Bibliára mint egészre támaszkodik. Ennekhaegfelelően minden bibliai szöveg a Szentírás kánonjának fényében értelmezendő, a Bibliáéban, amely útmutatás a hívő közösség hite számára. Minden szöveg Isten egyetlen tervébe ágyazódik. Ebből indul ki az írás korunkra vonatkozó aktualizálása. A történetkritikai módszert nem kívánja helyettesíteni, csupán kiegészíteni. Az angolszász (főleg az amerikai és angol) irodalomban két szempont érvényesül, Brevard S. Childs figyelme a szöveg végső kanonikus formájára irányul, „s azt kutatja, hogy a szövegek miként formálták a hívő közösségek életét és a hívő közösségek miként formálták (kanonizálták) az írásokat".11 James A. Sanders viszont elsősorban a „kanonikus folyamat"-ot vizsgálja, magyarán: jobban érdekli a hívő közösség részéről normatívnak elismert írások dinamikus kialakulása, mint a szöveg stabilizálódott végső formája. A kánonkritika jól látja: egy könyv csak az egész kánon fényében válik „bibliai könyv"-vé, másfelől: kétségtelenül a hívő közösség a legalkalmasabb kontextusa a kanonikus könyvek értelmezésének. Nyilvánvaló azonban, hogy ennek a megköze76
