Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: A Szentírás értelmezése az egyházban
Sulyok Elemér OSB A SZENTÍRÁS ÉRTELMEZÉSE AZ EGYHÁZBAN 1993 novemberében — XIII. Leó Providentissimus enciklikája századik és XII. Pius Divino afflante Spiritu enciklikája ötvenedik évfordulója alkalmából — a Pápai Bibliabizottság (Commissio Biblica) nagy fontosságú, az egész egyház számára eligazító és iránymutató okmányt adott ki A Szentírás értelmezése az egyházban címmel. Ökonomikus és szerény a cím, ugyanakkor azonban sokat sejtet és elgondolkodásra sarkall. Bennfoglaltan ugyanis két alapvető hermeneutikai alapelv mellett foglal állást. Egyfelől pozitíve vallja: a Biblia az idők végezetéig újabb és újabb — re-kreatív — megközelítésre szorul; negative pedig: miként nincsen tény „in se", ugyanúgy szöveg sincs „önmagában", „in textu (solo)", azaz értelmezés nélkül. Másfelől — összefüggésben az újabbkori egyháztani felismerésekkel (vö. a II. Vatikáni zsinat dokumentumai, elsőrenden a Dei Verbum) - sejteti: az ekklészia, Jézus Krisztus összegyűjtött és összegyülekezó' szent népe, valamint a Szentírás oly annyira kölcsönös és egymásra utalt kapcsolatban áll fenn, hogy az utóbbi interpretációjának legautentikusabb „teológiai locus"-a maga az egyház. Most, amikor arra vállalkozunk, hogy az okmányt ismertessük, nem tehetünk mást, mint lemondunk a részletekbe bocsátkozó kommentárról, s felhívjuk a figyelmet azokra a szempontokra, amelyek a katolikus szentírásértelmezésben újszerűek. Bizonyos kérdések tehát bővebb teret kapnak, a feltehetőleg közismertebbek viszont szűkebbet vagy éppen csak lábjegyzetbe kívánkozó rövidséggel szerepelnek II. János Pál pápa 1993 április 23-án elhangzott, akár laudációként is értékelhető beszédében a Pápai Bibliabizottság munkáját tisztelettel nagyrabecsüli és hálával megköszöni. Miközben az új okmányt a kontinuitás jegyében a két korábbi pápai enciklika sorába illeszti, hitet tesz a Dei Verbum konstitúciónak betűje és szelleme mellett. „A szentkönyvekben ugyanis — idézi az utóbbi 21. pontját — a Mennyei Atya végtelen szeretettel siet fiai elé, és beszélget velük. Márpedig akkora erő és hatékonyság van az Isten igéjében, hogy támasz és életerő az egyháznak, hitszilárdság az egyház gyermekeinek, táplálék a léleknek, tiszta és el nem apadó forrása a lelki életnek." A rövid idézetből kihallatszik: az új dokumentum visszavonhatatlanul ökumenikus hangot üt meg. E hangütés a zsinat tavaszi reményét fakasztja egy olyan időszakban, amikor sokan az „ökumenizmus jéghideg telé"-ről panaszkodnak. II. János Pál — Órigenész felismerését követő ősi katolikus hagyomány nyomán — a Biblia kettős természetét Jézus Krisztus megtestesülésének titkában látja. Mivel Jézus Krisztus nem csupán Isten volt és nem csupán ember, hanem Istenember, a Szentírás sem kizárólagosan Isten alkotása (vö. fundamentalizmus) vagy az emberé (vö. történetkritika), hanem mindkettőé. Azaz az Ó- és Újszövetség keletkezéstörténetén és természetén, analóg értelemben, Jézus Krisztus misztériuma rajzolódik ki. És amint az előbbi titka csak imádságban közelíthető meg, az utóbbi teljesebb megértése is úgy válik lehetségessé, ha szavait minél többször imádkozzuk. Az imént említett gondolat viszont már az egyház iránti hűség kérdéséhez vezet. Ugyanakkor azonban: „Isten igéi", minthogy „emberi nyelveken szólaltak meg, így az emberi beszédhez hasonultak" (Dei Verbum 13. pont), az egyházon túl — térben és időben — az egész emberiséget is érintik. Tehát a Biblia gondolkodás- és szemléletmódját — nemcsak nyelvét — szüntelen le kell fordítani minden nemzedék 72
