Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Meynet, Roland - Mártonffy Marcell (ford.): Bibliaolvasás új szemmel - Retorikai elemzés
valóság, amelybe vagy „bemegyünk", vagy sem4 5 6. S a középpontot közrefogó két kérés párhuzamát felismerve azon is elgondolkodhatunk, mi a lényege Isten „akaratának". Nyilván nem kerülte el az olvasó figyelmét, hogy a Miatyánk szerkezete — különös módon — hétágú gyertyatartóra emlékezteti Az ilyen felépítés nem egyedülálló a Bibliában. Ellenkezőleg, bár jó néhány szakasz párhuzamos felépítésű, még gyakoribb a koncentrikus szerkezet — kivált a szövegszervezés magasabb szintjein . Mint ez utóbbi példa is mutatja, a retorikai elemzés rövidebb részletek — peri- kópák (a szerkesztés legkisebb egységei: csodaelbeszélések, példázatok, kisebb beszédek) — vizsgálatánál hasznosnak, olykor nélkülözhetetlennek bizonyul: főként a határok kijelölését segíti. Ám valódi jelentőségére akkor derül fény, ha nagyobb lélegzetű szövegegységeket veszünk alapul: egyszerre több perikópából álló szekvenciákat (és alszekvenciákat); a szekvenciákból kialakuló hosszabb szakaszokat (és alszakaszokat); s végezetül az egész könyv felépítését. Bibliai sétánk végén az Újszövetség — s talán az egész irodalom — egyik legszebb szövegemléke felé kanyarodunk: Lukács nevezetes 15. fejezetéhez, amelyet többnyire az alábbi címen emlegetünk: „Három példabeszéd az irgalomról", s amelyben az elveszett bárány, az elveszett drahma és a tékozló fiú parabolája olvasható. Mármost, ha szövegünket három példázatnak tekintjük, mintegy magunkat fosztjuk meg a lehetőségtől, hogy belső logikájának egy igen fontos összetevőjét megragadjuk. Amikor ugyanis Jézus megszólítja az írástudókat és a farizeusokat, akik szemére vetik, hogy vámosokkal és bűnösökkel ül egy asztalhoz, nem azt halljuk, hogy két példázatot mond, hanem azt, hogy egyet (Lk 15,3). A második bevezető mondat — „ezt mondta" — egészen a tékozló fiú példabeszédéig várat magára (15,11). Érdemes komolyan vennünk Lukácsot, és tudatosítanunk, hogy az elveszett-megkerült bárány és drahma története egy és ugyanaz a példabeszéd. Kettős parabolával van dolgunk, akárcsak a mustármag és a kovász esetében: előbbit egy (férfi)ember veti el kertjében, utóbbit egy asszony keveri három véka lisztbe (Lk 13,18-21). Hasonlóképpen a Lk 15-ben elsőként elhangzó, kettős példázat előbb egy férfit, majd egy asszonyt jelenít meg. A legfelületesebb olvasó figyelmét sem kerülheti el, hogy a két történet (4-10) tökéletes párhuzamban áll egymással. Egyszersmind rögtön szemünkbe ötlik az első különbség is: az 5. vers végének és a 6. vers elejének nincs megfelelője a 9. vers második részében. Nem vitás, hogy a drahma kevésbé látványos körülmények között kerül elő, mint a juh: az elveszett bárányt lábánál fogva vállán hordozó, ziháló pásztor alakja sokkal több festőt és szobrászt megihletett, mint az aprócska pénzdarabot hüvelyk- és mutatóujja közt szorongató asszony! Újabb különbség, hogy a 7. vers befejező része nem ismétlődik meg a példabeszéd második felének a végén. Ez azzal magyarázható, hogy a parabola fókuszában nem a megtérő „bűnösök", hanem az „igazak" állnak, akiknek „nincs szükségük megtérésre". Az „igazak" szó egyedül itt jelenik meg a szövegben. Ne feledjük: a példabeszéd címzettjei nem „a vámosok és a bűnösök" (1), hanem „a farizeusok és az írástudók". Van azonban egy további eltérés is, amely fölött rendre elsiklik az olvasó figyelme. A juh és a drahma más-más környezetben kallódik el: a juh „a pusztában", a 4 »Aki Isten Országát nem fogadja úgy, mint a gyermek, nem megy be oda« (Lk 18,17; Id. még Lk 18,24 k. és 23,42). 5 A gyertyatartóról szóló szövegrész (Kiv 25,31-37 = 37,17-22) maga is a körkörös szerkesztés szép példája (Id. R. Meynet, Quelle est done cette Parole?Analyse rhétorique de Le [1-9 et 22-24], Paris, Cerf, 1979. vol. A, P. 135-137; vol. B. 1. tábla.) 6 így van ez még a harmadik evangéliumban is, noha szerzőjét általában görög, nem pedig zsidó műveltségűnek tekintik; Id. R. Meynet, L'Évangile selon saint Luc. Analyse rhétorique, Paris, Cerf, 1994, vol. 1, p. 260 k. 70
