Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Meynet, Roland - Mártonffy Marcell (ford.): Bibliaolvasás új szemmel - Retorikai elemzés
TANULMÁNYOK Roland Meynet SJ BIBLIAOLVASÁS ÚJ SZEMMEL A retorikai elemzés A cím egyszerre igaz és félrevezető. Igaz, mivel módszeres retorikai (más szóval strukturális) elemzés eddig csupán aránylag kisszámú, főként rövid szakaszról — például egyes zsoltárokról — készült, teljes szentírási könyvekről alig. A megközelítés azért is új, mert jelentős fejlődésnek csak az utóbbi pár évben indult. Tény, hogy manapság egyre több bibliatudós foglalkozik a szövegek felépítésével, ám az sem kétséges, hogy a kezdet kezdetén vagyunk, hiszen e téren kevés szerző rendelkezik kellő jártassággal. Ugyanakkor tévedés volna a retorikai elemzést új módszernek tekintenünk, mivel gyökerei a 18. század közepéig nyúlnak vissza. Elég, ha E. Lowth Előadások a zsidók szent költészetéről (1753) című nevezetes művére gondolunk, de különös érdeklődésre tarthatnak számot J. Jebb s kivált T. Boys — az egzegéták túlnyomó többsége előtt immár ismeretlen — munkái is a 19. század elejéről. Címünk kapcsán még egy kérdés felvetődik. Vajon a retorikai elemzést csakugyan írásmagyarázó módszernek kell-e felfognunk? Helyesebb volna, ha műveletről beszélnénk, amely a szövegkritika, a lexikográfiai kutatás, az alak- és mondattani elemzés, a szerkesztéstörténet, a műfajmeghatározás stb. mellett az egzegézis fontos állomásának tekinthető. Ez bizonyos értelemben csökkenti hatáskörét, egyúttal azonban megkerülhetetlenné is teszi. A retorikai elemzés ugyanis nem a számos módszer egyike, amelyet tetszés szerint elsajátíthatunk vagy figyelmen kívül hagyhatunk, hanem a bibliaértelmezés nélkülözhetetlen stádiuma. A többi egzegetikai eljárással karöltve a retorikai elemzés is a szövegek megértését tűzi ki céljául. Meggyőződése, hogy munkája csak akkor vezethet eredményre, ha feltárja a kompozíciót, oly módon, hogy előzőleg körülhatárolja a szövegeket, akárcsak a nyelvész, aki a vizsgált szövegtestben először a mondatokat azonosítja. A bibliai könyvekben ugyanis, a zsoltárok kivételével, nincsenek címmel vagy tipográfiailag megjelölt szakaszhatárok (például elkülönített bekezdések). A nehézség korántsem újkeletű: az irodalmi egységek meghatározásának problémája minden egzegéta számára ismerős. A bibliai könyv esetében csupán két határvonalhoz nem fér kétség: a könyv kezdetéhez és végéhez. Magában a szövegben bizony nem takarítható meg a felosztás körülményes munkája! El is végezzük, többnyire persze merőben tapasztalati úton. Az immár jó évszázada uralkodó történetkritikai egze- gézistől megtanultuk, hogy csak a kisebb egységekre, az irodalmi „formákra" ügyeljünk (csodaelbeszélések, apoftegmák, példázatok...). Hozzászoktunk, hogy e kisebb egységeket egymástól elkülönítve tanulmányozzuk. Az evangéliumok (de éppígy a próféták is) nem egyebek, mint apró szövegegységek meglehetősen rendszertelen gyűjteményei, amelyeket a korai keresztény közösségek kézről kézre adtak, s amelyeket egy szerkesztő (vagy gyűjtő!) egy szép napon összefércelt, ám nem formált összefüggő alkotássá. A retorikai elemzés ennek épp a fordítottjából indul ki: okkal feltételezzük ugyan, hogy kezdetben rövid és egymástól független elbeszélések forogtak közkézen, az evangélisták azonban valódi írók voltak, akik anyagukat tudatosan komponálták meg. A retorikai elemzés attól az állítástól sem riad vissza, 65
