Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Karrer, Leo - Mártonffy Marcell (ford.): "Bocsásd el népemet...". Felnőtt keresztények nagykorú egyháza
egyidős magával a kereszténységgel. Pál is beszél róla, például a Szeretethim- nuszban (lKor 13); az Efezusi levélben így imádkozik: „Adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy Lelke által megerősödjetek belső emberré... Akkor majd föl tudjátok fogni az összes szentekkel együtt, mi a szélesség és a hosszúság, magasság és mélység, megismeritek Krisztusnak minden ismeretet fölülmúló sze- retetét..." (Ef 3,16 skk.). A Galata-levélben pedig ezt olvassuk: „így mi is, amíg kiskorúak voltunk, a világ elemeinek szolgálatában álltunk... Isten elküldte Fiának Lelkét szívünkbe, aki ezt kiáltja: Abba, Atya! Tehát nem vagy többé rabszolga, hanem fiú, ha pedig fiú, akkor Isten által örökös is" (Gál 4,3.6 sk). Nagykorúságról csak akkor lehet szó, ha igyekszünk kapcsolatot teremteni embertársainkkal és környezetünkkel, s e kapcsolat alakításából is részt vállalunk. A nagykorúság olyan viszonyt jelöl, amelynek révén az ember a magánélet és a társadalmi lét bonyolult rendszerén belül kibontakoztatja, s az emberek, valamint a közügyek szolgálatában folytonosan kamatoztatja személyes adottságait. Ilyen értelemben joggal beszélhetünk identitáskeresésről, azt a mindenkor újrakezdődő folyamatot jelölve ezzel, melynek során az ember, személyiségének középpontjából (lelküsmeretéből) kiindulva, arra törekszik, hogy egyre nagyobb felelelősséget vállaljon önmagáért és tetteiért. A keresztények nagykorúsága eképp a keresztény lelkiséggel azonos. Úgy is felfoghatjuk, mint a személyiség érlelődésének és fejlődésének folyamatát, melyben ki-ki azon fáradozik, hogy kapcsolatot teremtsen önmagával, embertársaival és környezetével, egyszersmind Jézus Krisztus Istenével. Márpedig ez annak a kérdését, illetve fontosságát is felveti, amit az életpraxis szellemi feldolgozását segítő elméleti készség megszerzése (az „elmélyítés", melynek feltétele a tanulás, a meditáció, az ítélőképesség fejlesztése stb.), valamint a belső szabadság elsajátítása jelent. Utóbbi nem más, mint az az erő (ön-bizalom), amely az ismereteink s a lelki-ismeretünk szerinti cselekvésre indít (vagyis képességünk a döntések meghozatalára, a kommunikációra, a konfliktusok elviselésére, öntörvé- nyűségünk és másoktól való függésünk egyidejű belátására...). 3. Az így felfogott keresztény nagykorúság gyakorlati következményei, más szóval „gyümölcsei" ott mutatkoznak meg, ahol az ember minden tekintetben a Jézus Krisztusban feltáruló reménységre alapozva formálja és szenvedi el mindennapi életét. Élettapasztalatait s az ellentmondásokkal terhes valóságot Jézus Krisztusból kiindulva (a hit és a remény világosságánál) értelmezi és hordozza. Krisztus követését (szeretet, szolidaritás, metanoia) pedig az élet kihívásaival szembesülve igyekszik megvalósítani. A keresztény élet akkor talál rá középpontjára, akkor nevezhető hitelesnek és nagykorúnak, ha képes az ajándékba kapott reményt konkrét lépésekké alakítani és továbbadni, más szóval az Isten-kérdést az ember kérdései és mindennapi szükségletei közé vegyíteni, az ember kérdései közt pedig felismerni a Jézus Krisztus Istenére irányuló kérdést. A remény lépései a szolidaritás kézzelfogható megnyilvánulásaihoz vezetnek, a közös szándékok kötelező erejében s a közös gondok kötelékében. A keresztény nagykorúság vagy lelkiség ezért mindenkor két végpont közé feszül ki: egyrészt Jézus Krisztus üzenetében és a hit tanúságtételében (a Bibliában és az imádságban) gyökerezik, másrészt elemző figyelemmel fordul a személyes és társadalmi kihívások felé, amelyek ily módon irányt szabhatnak a keresztények szolgálatának. A kérdésnek, hogy mit jelent kereszténynek lenni, egyedül az Isten- és emberszolgálat gyakorlati összekapcsolása ad értelmet: a kettő feszültségterében születik meg a keresztény nagykorúság. Azzal, hogy visszahúzódunk a vallásos élet tiszta bensőségességébe, vagy éppenséggel a világjobbítás és a társadalmi átalakítás etikájára szűkítjük a keresztény örömhírt, még korántsem biztosítjuk az ember-kérdés és az Isten-kérdés egzisztenciális feszültségét. 178
