Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 3. szám - KÖRKÉP - Nissim, Gabriel M. - Mártonffy Marcell (ford.): Pedagógia és tömegtájékoztatás
KÖRKÉP Gabriel M. Nissim OP PEDAGÓGIA ÉS TÖMEGTÁJÉKOZTATÁS (Az audiovizuális nevelés feladatai) A politikában és az egyház életében egyaránt új fejlemény, hogy a tömegtájékoztatásnak saját „minisztériuma" van — igaz, mint látni fogjuk, más-más értelemben. A médiák csupán az utóbbi harminc évben tettek szert akkora jelentőségre, amekkorát manapság tulajdonítunk nekik, de azóta gyökeres változást idéztek elő életmódunkban, emberi kapcsolatainkban és gondolkodásunkban. Olyannyira, hogy — a világ szinte valamennyi országát beleértve — joggal beszélhetünk „médiatársadalmakról". Nem véletlen tehát, hogy amikor minden állam létrehozta a maga „távközlési minisztériumát", az egyház is úgy döntött, hogy — bár Szent Pál ezzel még nem számolhatott — a karizmák és a szolgálatok („minisztériumok") hagyományos listájára a „kommunikáció szolgálatát" is felveszi. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy az egyház csak a közelmúltban ébredt volna rá a kommunikáció jelentőségére: a sokféle karizma közt Pál első helyen említi az Ige továbbadására irányuló hagyományos szolgálatokat. Arról sincs szó, hogy e karizmákat most új címkével próbálnánk vonzóbbá tenni, azzal a céllal, hogy a modem „tömegtájékoztatási eszközök" csatornáin keresztül szólítsák meg a társadalmat. A „kommunikáció szolgálata" ugyanis nem pusztán, sőt elsődlegesen nem az egyház saját üzenetének közvetítésére vonatkozik. Még kevésbé helyénvaló, hogy a modern médiákban csak a szélesebb közönség, a „tömeg" befolyásolásának technikáját lássuk. A távközlés efféle — hogy mást ne mondjunk — „haszonelvű" vagy „eszközszerű" (és a keresztények körében is elterjedt) felfogása tévedésen alapul. A médiákat, legfőképpen az audiovizuális berendezéseket (köztük is kiemelkedő szerepe van a televíziónak) valójában nem technikának és nem is eszköznek, hanem önálló nyelvnek: egy új kultúra alkotóelemeinek kell tekintenünk. E kulturális környezet — a médiák, az elektronikus képek világa — az egyházat „missziós" szolgálatra ösztönzi, akárcsak a 19. századbem Afrika vagy Ázsia népei, vagy az ötvenes évek munkásnegyedeinek lakói. Arra kell törekednünk, hogy lehetőség szerint elkerüljük az evangelizáció afrikai vagy ázsiai tévútjait: ne számítsunk fényes sikerre, amikor a médiavilágban valódi „inkulturációra" törekszünk. Az evangelizáció itt is, másutt is a figyelmes hallgatással kezdődik. Előbb tanoncidőt kell szánnunk a kép sajátos nyelvének és kulturális gazdagságának türelmes megértésére és elsajátítására, azaz kommúnióra kell lépnünk e különös univerzum polgáraival. Nemcsak a szakmabeliekkel, hanem a közönséggel is, amely nap mint nap órákat tölt a televízió előtt. Törekvéseinket megnehezíti, hogy — a „Gutenberg-ga- laxis" szülötteiként — otthonosabbnak érezzük az írott szót: az egyházi vezetők többsége legalábbis így van ezzel. A médiauniverzum egyik legégetőbb kérdésével a nevelőmunkában találkozunk. E kérdés nem annyira a médiák, mint pedagógiai eszközök felhasználását érinti. Természetesen nagy segítséget nyújtanak, akár a hitoktatásban is, hiszen az emberek, kivált a fiatalok ezt a nyelvet szokták meg. Másról van szó: épp azért, mert 168
