Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 3. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE - Gáspár Csaba László: Fehér M. István professzorral. Filozófia, valláskritika, teológia kapcsolata
fölött, amikor immár saját házában sem ismeri ki magát, amikor egyre kevésbé tudja, miben is áll önmaga racionalitása? Amikor csupán rész-racionalitások vannak, de átfogó, mindent átölelő racionalitás aligha? (S amikor puszta technikai racionalitássá zsugorodik össze, s már be sem tudja fogadni magába — sőt immár nem is érti többé — azt az erkölcsi dimenziót, a szabadságnak és morálnak azt a dimenzióját, mellyel az ész-fogalom még Kantnál s az egész német idealizmusban rendelkezett?) S van-e oka a vallásnak a racionalizmus bukása fölött triumfálni, amikor a racionalizmus bukása nem az egyházhoz való visszafordulást eredményez, nem új ájtatosság kiindulását jelenti, hanem közönyt, hedonizmust, életuntságot, Coca-Cola kultúrát? Főképp pedig van-e okuk egymás ellen küzdeni akkor, amikor mindkettő jószerivel immár csak árnyképekkel, a másik torzképével, s nem valóságával hadakozik? Hol van már az a vallás (a vallás, mint a nép ópiuma, elnyomó zsarnokság, az ember kiskorúságának, az evilágtól való elfordulásnak és a túlvilág felé való fordulásnak a hirdetője), ami ellen a filozófia évszázadokig harcolt? S hol az az emberi ráció korlátlanságára olyannyira büszke, az emberi lehetőségek megvalósíthatóságában korlátlanul bízó filozófia, amely ellen a vallás évszázadokig (többek között újabb és újabb istenérvek kigondolásával) küzdött? Jelen alakjában sem a vallás ill. a teológia, sem a füozófia nem felel meg annak a képnek — lett légyen bár hiteles vagy torz —, amely ellen a másik évszázadokig hadakozott. Van természetesen egyfajta vallásosság, amely ellen a filozófia (beleértve az olyan filozófiát — sőt elsősorban azt —> amely önmagát vallásosnak tartotta) szenvedélyesen és őszintén hadakozott, mely vallásosság különféle emberi gyengeségekből táplálkozott, s melynek motivációja pl. üdvözülés egoista reménye, az inautentikus attitűd különféle formái, úgy mint gyengeség, gyávaság, intellektuális lustaság, restség, vagy éppen odadörgölődzés az abszolúthoz, protekcióért folyamodás az örök élet reményében, bennfentesség, kevélység, álságosság, ájtatoskodás, szemforgatás, képmutatás, vakhit, vakbuzgóság, doktriner merevség, túlzott önbizalom, fennhéjázás, Schwärmerei, rajongás, a (vélt) kiválasztottság biztonságos-melengető érzése stb. Mindezen attitűdök, hangsúlyozom, megjelenhetnek ateista formában is — de vallásos formában is. A nemrég elhunyt Nyíri Tamás úgy vélte, a szemináriumokban „éngyengeségben szenvedő és becsvágyó fiatalemberekkel" találkozni, „akik a klerikális öltözék, egy kritikátlan teológia, s egy centralista, fegyelmezésre hajlamos egyházvezetés ... mögé bújnak"11. — Az „éngyengeségben szenvedő és becsvágyó fiatalembereknek" a korábbi évtizedekben a párthoz való törleszkedés- ben volt módjuk éngyengeségüket kompenzálni, a világtörténelem immár nyilvánvalóvá lett rejtélyébe való beavatottságban tetszelegni, a tömegeket pedig érmék megfelelően irányítani. Az ugyancsak nemrég elhunyt Vidrányi Katalin is óvott az olyan hívőktől, akik keresik ugyan Istent, de nem azért, hogy megtalálják, hanem igencsak önös érdekből — „mert mindenáron üdvözölni szeretnének".12 Első világháború után tartott, már idézett nevezetes előadásában Max Weber arról írt, hogy a jelenlegi dezorientációban „az emberek kínlódnak, hogy élményük legyen [...] s ha nem sikerül is, mindenesetre úgy kell tenniük, mintha részesültek volna ebben a kegyelmi adományban". Az általános talajvesztés közepette „egyes értelmiségiek lelkűket garantáltan valódi, régi holmival szeretnék bebútorozni, és közben felidézni, hogy ezek közé tartozik a vallás is; [...] élményekből pótszert teremtenek", ami pedig „csalás vagy öncsalás": „új vallási képződményeket próbálunk küzzadni új, valódi prófécia nélkül". A „vallásos szempontból valóban 'muzikális' embernek éppen legbensőbb érdekeit soha semmiképpen sem szolgálhatja az", vélte Weber, „ha valamilyen szurrogátummal [...] leplezik el előtte és mások előtt azt a tényt, hogy egy Istentől idegen, próféta nélküli korban adatott élnie".13 166
