Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 3. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE - Gáspár Csaba László: Fehér M. István professzorral. Filozófia, valláskritika, teológia kapcsolata
valláskritika igazsága legalább két egymástól jól megkülönböztethető, ámbár nem teljesen független tényezőn múlott: egyfelől azon, hogy az emberi ész valóban képes-e megismerni a dolgok lényegét, mindent maradéktalanul megmagyarázni, eltüntetni a világból a megmagyarázhatatlant, a rejtélyeket stb., vagyis hogy lehet- séges-e létrehozni az „abszolút racionalizmus" megdönthetetlen, minden tudományos kritika próbáját kiálló filozófiai rendszerét, az abszolút filozófiát; másfelől azon, hogy sikerül-e az embernek saját körülményei felett úrra lennie, sorsa alakítását „saját kezébe vennie". Ha most visszapillantunk, nyilvánvaló, hogy mára ennek a marxista — tágabban aufklérista, ateista — valláskritikának mindkét alappillére megdőlt; sem egyiket, sem másikat nem sikerült létrehozni. Ez azért lényeges, mert a valláskritika a saját terepén szenvedett kudarcot. Nem arról van tehát szó, hogy a vallás képes volt-e ezen valláskritikával szemben saját alapon metakritikát gyakorolni (persze, hogy képes volt), hanem arról, hogy ez a fajta valláskritika önmaga igényeinek nem tudott eleget tenni. Más szóval, mivel az abszolút filozófia létrehozása függvénye volt a valláskritika sikerességének, ez fordítva annyit tesz: az abszolút filozófia létrehozásának kudarca maga után vonta a valláskritika alapjainak megrendülését. Fontos látni, hogy filozófia és vallás elhatárolásának kritériumaként a valláskritika többé-kevésbé — hallgatólagosan vagy kimondottan — ész és hit megkülönböztetésére támaszkodott, arra a megkülönböztetésre, amely a vallás egyfajta önértelmezése számára is az elhatárolás kritériumát alkotja. Ebben a keretben az abszolút filozófia megalkotásának kudarca az ész kudarcaként, s ezáltal a hit közvetett megerősítéseként vagy győzelmeként is fölfogható. Ám úgy gondolom, senkinek sincs oka a mai helyzetben triumfálni, vagyis az elhatárolás eme kritériuma nem rendelkezik föltétien érvényességgel. Ész és hit merev megkülönböztetésében a racionalitás az ész oldalán áll, a hit pusztán irracionálisként jelenik meg, míg én úgy látom (a jelenkori filozófia jó részével), hogy az ész korántsem olyan racionális, mint amilyennek hosszú ideig „hitték", a hitnek pedig igenis van egyfajta sajátos „racionalitása". — Lehet-e akkor az abszolút racionalizmus bukásából a valláskritika, s így az ateizmus alaptalanságára következtetni? — Nem, illetve egyedül ebből nem. Ez intellektualisztikus felfogás volna. Az ateizmus „alapja" nem valamely ateista „elméletben" rejlik, úgyhogy annak „cáfolata" egyszer s mindenkorra halálos csapást mérne az ateizmusra. Az élet megelőzi az elméletet. Miként az ateizmus sorsa nem valamely ateista „elmélet" sikerességén vagy sikertelenségén áll vagy bukik, úgy a vallás sorsa sem azon, sikerül-e mondjuk eléggé tetszetős istenérveket kovácsolni. Emellett nem árt az sem, ha saj át erőnk nem pusztán az ellenfél gyengeségéből fakad, bár kétségtelen, hogy a történelem folyamán egymással szemben álló felek (így vallás és ateizmus) gyakorta kizárólag az ellenfél gyengeségéből merítették saját erejüket. Vegyük pl. az ún. istenbizonyítékok példáját. Ha Isten létének alátámasztására bizonyítékokat keresünk, úgy — amennyiben e bizonyítások tökéletlennek bizonyulnak, nem állják ki a kritika próbáját — óhatatlanul az a látszat keletkezik, hogy ezáltal Isten létét cáfolták meg. Holott a reflexió kimutatja: az istenbizonyítások cáfolata nem egyenlő Isten létének cáfolatával, hanem csupán annak kimutatása, hogy a vonatkozó bizonyítás tökéletlen, — Isten léte vagy nem-léte pedig tökéletesen érintetlen marad. — A filozófia az európai hagyományban a kereszténység fellépése óta mindenkor nyert ösztönzést a teológiától. Mi a helyzet manapság: nyer-e impulzusokat a filozófia a teológiától ? — Filozófia és teológia, ill. filozófia, vallás és teológia az európai tradícióban szétbogozhatatlanul egymásba fonódott. Vallás lehetséges persze filozófia nélkül, teológia azonban (a hit fogalmi önértelmezésének, rendszeres, módszeres megvilágításának értelmében) aligha. Vakmerőség volna részemről — filozófiatörténész160
