Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Szász István: Hermeneutika és módszertan
mán dolgozza ki filozófiai hermeneutikáját. A hermeneutika iránti érdeklődése elsődlegesen filozófiai jellegű. Számára valamely a priori konstruált, megalkotott történelmi folyamatba való besorolódás (hegeli iskola) éppúgy elégtelennek tűnik, mint a történeti iskola „szkeptikus relativizmusához" való csatlakozás. A filozófia felvilágosodást jelent — kritikai magatartást, mégpedig önnönmaga dogmatizmu- sával szemben. Gadamer nem arra törekszik, hogy a megértés „művészettanát" dolgozza ki (amellyé a romantikus hermeneutika akart válni). Szintúgy nem áll szándékában, hogy a szellemtudományi munka elméleti alapjait kutassa, miként pragmatikus vagy etikai érdek-érdeklődés sem irányítja vizsgálódását. Filozófiai hermeneutikájá- val elsődlegesen nem a „Mit teszünk, és mit kellene tennünk?" kérdésre keresi a választ, hanem azt kutatja, hogy akarásunkon és tevékenységünkön túl voltaképpen mi történik velünk — más szavakkal: „Miként megy végbe a megértés?". A megértés folyamatára, végbemenetelére irányuló vizsgálódással (már amennyiben a megértés egyáltalán befejezettnek tekinthető) a gadameri hermeneutika nem igazságkritériumot, hanem igazságfogalmat közöl. Gadamer hermeneutikájának egyik alapvető állítása, hogy az interpretációs folyamat során valójában nem jobban, hanem „csak" másképpen értünk. A másként- értés tétele azonban korántsem szándékozik ajtót-kaput nyitni az értelmezői önkénynek, ugyanis Gadamer tézise csak mintegy történeti elvontságában semleges és diakronikus nézőpontból tűnik abszolút érvényű állításnak. A jelen perspektívájából, szinkronikus nézőpontból szemlélve viszont—abból tehát, amelyből itt és most megfogalmazzuk és alkalmazzuk — csupán korlátozott mértékben alkalmazható a tétel. Az igazság nem oldódik fel a viszonylagosságban, mivel tagadhatatlanul tudjuk és érezzük, hogy mi igaz és mi hamis, mi a hazugság és mi a tévedés. Az igazság megnyilvánulási formája, kifejeződése az, ami korról-korra, helyzetről-hely- zetre szüntelenül és szükségképpen változik, s ily módon mássá alakul. A gadameri hermeneutika kiindulópontját, egyszersmind végpontját — Heidegger vizsgálódásainak felhasználásával — az a megállapítás képezi, hogy a filozófiai gondolkodás, illetőleg az önreflexív bölcselet, a filozófiai hermeneutika (hermene- utikai filozófia) nem tekhné, hanem fronészisz. Gadamer maga írja, hogy számára a fronészisz (a gyakorlati ész, az allo eidosz gnószeósz) már 1923-ban igazi varázsszóvá vált. Egy alkalommal — emlékszik vissza diákéveire —, midőn a hallgatók a fronészisz és tekhné közti különbséget igyekeztek meghatározni, Heidegger a helytelen, esetenként talán tudálékoskodónak és kimódoltnak is tűnő magyarázatok ellenében a fronészisz elrej tétlenségét s elfelejthetetlenségét hangsúlyozva a következőképpen zárta le az értelmezések sorát: „Ez a lelkiismeret!". A gyakorlati tudás annyiban rokon a megértéssel, hogy az alkalmazás nem utólagos és esetleges része a megértés jelenségének, hanem eleve és egészében egyik meghatározója. Az alkalmazás itt sem valami előre adott általánosnak a különös helyzetre történő utólagos és mechanikus vonatkoztatása. Gadamer szerint a megértés és az alkalmazás folyamata egybeesik. Az alkalmazás mint hermeneutikai jelenség tárgyalásakor is megfigyelhető a heideggeri alapvető szándék továbbélése, mely szerint a tartalmi mozzanattal szemben a megvalósulás mozzanata kerül a gondolkodás előterébe: az alkalmazás valójában s ténylegesen a megértés végrehajtása. Az arisztotelészi energeia fogalom azért fontos Gadamer számára, mert segítségével kapcsolódási pontot talál a heideggeri alapgondolathoz, hogy tudnillik: megértünk — és már eleve megértettünk. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a megértés megtörténik velünk. Miként Gadamer írja: magát a megértést nem annyira a szubjektivitás cselekvéseként, hanem valamely hagyománytörténésbe való bekerülésként kell elgondolnunk. 155
