Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Walter, Peter - Szombath Attila (ford.): A rossz lényege és megvalósulása
az ember „belső" veszélyeztetettségét, esendőségét és törékenységét, amit a maga erejéből nem is képes legyőzni. S hogy Jézus által megszűnt ez az eleve adott állapot, s a bűnre vivő többi, állítólagos kényszer is, az Isten irgalmának és szeretetének következménye, melyet újra nekünk ajándékozott és megtapasztalhatóvá tett. Ha a keresztség után is megmaradt az emberi esendőség, ez már akkor sem maga a bűn, hanem csak az áteredő bűn következménye. Származéka a bűnnek, mely újra bűnre hajlamosít. Jézus Krisztus szent tette azonban már megtörte a rossz ördögi körét, az egoizmust és ledöntötte az összes „bálványt" hiszen ő egészen az Atya szeretetéből és szeretetében élt, s értünk fel is áldozta magát. Isten Jézus Krisztus áldozatában legyőzte az ember ellenszegülését, szorongását és önmaga elvesztését. Utat nyitott számunkra az igazi szabadság felé, mely sosem a bűn ön-állításában, hanem mindig is a szeretet ön-meghaladásában teljesedik be. 3. A rossz Mindeddig egyrészt arról a rosszról beszéltünk, melyet az egyes ember valósít meg a bűnben, s tapasztal meg mint vétséget, másrészt arról, amit saját szabad tettének meghatározottságaként észlel. Kérdés azonban, vajon kimerítettük-e mindezzel a rossz megvalósulásának összes lehetőségét? Sokan erre kertelés nélkül azt felelnék, hogy a sok rossz után, amit az emberek eddig — és századunkban is — egymásnak okoztak, nincs szükség rá, hogy tovább is kérdezzünk, vajon van-e még ezen kívül is rossz. Ha a Biblia s benne Jézus is az ördögről beszél — márpedig ez elég gyakran megesik —, úgy ezzel csupán a kor szóhasználatát követi, melyet a mondem embernek úgymond „demitologizálva" kell értelmeznie. Mindebben kétségtelenül van némi igazság. Valóban nehezünkre esik manapság, hogy úgy beszéljünk a rosszról, mintha személy volna. Sokan inkább anonim hatalmat látnak benne, mely emberi döntések tömegéből tevődik össze, s mint ilyen, egyre növekszik. Ezenkívül épp a személy-fogalom, amivel az ember egyedülálló, szabad-lény méltóságát ragadtuk meg, nem engedi meg, hogy eltúlozzuk a Rossz destruktív hatalmát. Hiszen a Rossz éppenséggel személytelen valaminek mutatkozott. Ha azonban a Szentírás és az egyházi tradíció állandóan és minden korhoz kötött kifejezésmódon túlmenően is személyes rosszról beszél, akkor itt mégiscsak megfontolandó ténnyel van dolgunk. Véleményünk szerint a keresztény hit az, ahonnan reálisan közelíthetjük meg a szóban forgó kérdést. E hit megszünteti azt félelmet, mely szerint alkalmasint bebizonyosodhat: egy túlerőben lévő, Istennél is erősebb Rossz uralkodik a valóságon. A bibliai és keresztény hagyományban ugyanis az ördög az Isten alá rendelt, noha Istenen „kívülről" fenyegető hatalom, aídt Jézus Krisztus legyőzött, még ha a világidő végéig folytathatja is pusztításait. Az ember egész testi-lelki stuktúráját tekintve olyan lény, melynek „válasz"-ka- raktere van. Mind a jóhoz, mind pedig a rosszhoz külső ösztönzéseket igényel, mindezt átfogó feltételként értve, nem pedig külön-külön, minden egyes tettére vonatkoztatva. Ha pedig így van, akkor nem volna-e elgondolható, hogy vannak a teremtett lények rendjében olyanok, amelyek/akik tiszta szellemként (angyalokként) a maguk spontán, szabad tette által egyszer s mindenkorra döntenek és e döntésükben szilárdan meg is rögződnek? Hasonlóképpen ahhoz, ahogy az ember végérvényesen leköti magát halálában, egy ilyen lénynél ez már legelső döntésekor megtörténne. Mikor egy ember rosszat tesz, mindig jelen vannak az elcsábítottság és az engedés mozzanatai. De nem volna-e akkor elgondolható egy Kísértő is, aki az elcsábítható embert elvakítja, s Istentől elvonva, magához húzni igyekszik? Nem lehet-e, hogy e 141
