Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Walter, Peter - Szombath Attila (ford.): A rossz lényege és megvalósulása
lehetőség, hogy magunkat és másokat is a semmibe taszíthatunk. Sőt, némelyek esetében valóban úgy tűnik, hogy a rossz már fölénybe került. Ennek ellenére sem nevezhetjük a rosszat a valóság alapvető princípiumának, hanem csak lehetőségnek, melyben e valóság tévútra siklik. Ebben a beállításban nem tagadjuk a rossz tényét, de jelentőségét sem túlozzuk el. A rosszat csak a hit keretein belül vagyunk képesek reálisan látni, egy jó Teremtőbe vetett hit keretein belül, noha épp ezzel tűnik a rossz összeegyeztethetetlennek. Ami pedig kezdetben tisztán csak a hiten belüli kérdés- feltevésként bukkant fel, íme, a közelebbi vizsgálatban lényegi jelzésnek mutatkozik, melyben Isten felhívását észlelheti a — persze veszélyeztetett — ember és az egész teremtés. A hit fénye a teremtés árnyoldalaira is rányitja szemünket. S hasonlóképp, az eddig nyert, jobbára filozófiai belátások a hit nézőpontjából még inkább elmélyülhetnek. Ami tehát a rossz megértését illeti, látjuk, hogy vétkeinket nem szükséges magyarázatokkal tisztára mosni, mint ahogy egy rajtakapott gyerek teszi; Isten megbocsátása Jézus Krisztusban már mindig is a világnak ajándékoztatott, s bennünk is megtenni gyümölcseit, mihelyt megnyílurtk előtte. A rossz reálisan megértéséhez azonban nem elég csupán lényegét és eredetét feltárni, hanem rá kell kérdeznünk megvalósulására is. III. A rossz megvalósulása 1. A bűn A rossz megvalósulását kutatván nem az absztrakt rosszat igyekszünk megragadni, hanem személyes tapasztalataink felé fordulunk. Kérdésünk így hangzik: hogyan tapasztaljuk meg a rosszat bennünk és körülöttünk? A bűn az, amiben a rosszat megtesszük, s egyben meg is tapasztaljuk mint saját vétkünket, vagy idegen személy vétkét; a rossznak cselekvői vagyunk, de céljai is, tesszük is a rosszat és el is szenvedjük. A rossznak mint bűnnek ezen őstapasztalata a Szentírás tanúságának is megfelel, amennyiben a rosszat úgy tekinti, mint ami szorosan hozzátapad az emberhez, s bűnnek nevezi el, még az előtt, hogy rossz hatalmakról és erőkről beszélne. Mi az ismertetőjegye a mi rossz, bűnös cselekedeteinknek? A Biblia úgy jellemzi a rosszat, mint „Istenként-lenni-akarást" (Tér 3.), mint az Isten parancsolatával szembeni engedetlenséget, önhittséget és büszkeséget. A bűnben a saját-én abszolútként tételezi magát, önhatalmúlag óhajt cselekedni, s mindenek fölébe helyezi magát. Augustinus, aki először fejtett ki szisztematikus tanítást a bűnről, azt az azóta klasszikussá vált formulát alkotta meg, mely szerint a bűn aversio a Deo és conversio ad creaturam (vagyis elfordulás Istentől, s odafordulás a teremtményekhez).4 Az ember, s ezt ugyancsak Augustinus tette világossá, Isten teremtményeként eleve hozzárendelődik az abszolúthoz. Ha ezt az abszolútat nem leli fel Istenben, akkor valami mást tesz meg istennek: a hatalmat, a pénzt, vagy épp a gyönyört. Az a hihetetlen erőfeszítés, amivel egyesek a maguk alkotta istenüket „szolgálják", gyakran a vallásos áldozatkészség és aszkézis torzképeként jelenik meg. De miért viselkedik így az ember? Vajon nem az a kiirthatatlan szorongás a magyarázat, mellyel életcéljának elhibázása miatt aggódik? Az ember, mihelyt tudatára ébred szabadságának, felfedezi veszélyeztetettségét is. Úgy éli meg mint szorongást, hogy vajon szabadságának megvalósítása közben nem veszti-e el önmagát? Feltámad benne a kétely, hogy tényleg csak az önmagán való túllépésben találhatja-e meg magát. Nem szívesen adja oda azt, amije van, hiszen kérdésesnek tűnik, hogy mi lesz ezért a jutalma. Ehelyett inkább azokhoz a dolgokhoz kötődik, amikbiztosnak látszanak számára. Az emberi bűn így „bizonytalanság és szorongás,
