Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Windisch, Hubert - Tőzsér Endre (ford.): Embertől emberig - A lelkipásztori beszélgetés
transzcendens üdvösséget és fordítva; amikor a lelkipásztori beszélgetés a mindenkori szituáció teológiai értelmét feltárja, ezt az értelmet a beszélgetésben mindig ajándékként tapasztalja meg s kapja az ember. A lehető legtágabb értelmi horizontban, vagyis a Szentlélek erejében zajló lelkipásztori beszélgetés során ezt az egyre növekvő emberi szabadságra irányuló értelmező-eseményt tehát átfogó üdvösségként tapasztalhatjuk meg, mivel és amennyiben szituatív, történelmi-konkrét felszabadulás válik lehetővé benne. Más szóval: a lelkipásztori beszélgetés szeretet hordozta szó-válasz-eseménye mint egy kapcsolat- igehirdetés-történés az üdvösség „szentségévé" válhat, minthogy benne sajátos módon az egyház az egyetlen isteni ősszentségnek, Jézus Krisztusnak az alapszentségeként válik láthatóvá. Tág értelemben vett „szentségi" üdvösségközvetítésnek azonban csak akkor nevezhetjük ezt az egyházi, szó irányította eseményt, ha a lelkipásztori beszélgetés magában a találkozásban a szót és a szeretetet „szentségi módon" egyesíti. A kereső ember egyházi „el-elidegenedésének" már magában a lelkipásztori beszélgetés eseményében jelenvalónak és megtapasztalhatónak („szentséginek") kell lennie. A lelkipásztori magatartás alapvonásai Összefoglalásképpen fogalmazzuk meg, voltaképpen mit szeretne közvetíteni a lelkipásztori beszélgetés: a Szentlélekkel való közösségben az emberi élethelyzetnek és Jézus Krisztusnak, az Atya szeretet-szavának találkozását kívánja előmozdítani, hogy ezáltal az emberi élet hívő módon az Istennek való hálaadásba torkolljon. E közvetítésnek mindazonáltal két alapvető feltétele van: 1. Minden lelkipásztori beszélgetést Krisztus keresztjének, feltámadásának s a Szentlélek elküldésének húsvéti fényébe kell állítani. 2. Hogy a lelkipásztor Jézus történetének — beszélgetőpartnere élethelyzetében is hatékony — értelmére pneumatológiailag rávilágíthasson, egyszerre kell lelki embernek, és emberi lelkivezetőnek lennie. Ehhez szükséges, hogy meglegyenek benne a pásztori, lelkipásztori magatartás alapvonásai, melyekből most a Szentírás szavaihoz igazodva megemlítünk néhányat. 1. Egyedül Isten az Úr és a Szabadító, (vö. Kiv 20,2 skk) Minden lelkipásztori beszélgetésben a kegyelem primátusa érvényesül. A lelki- pásztor végeredményben csak segítség a szabadításban; testvére, s nem ura másoknak (vö. Mt 23,8). Ezért nem beszélgetőpartnere hitének ura, hanem örömének szolgája (vö. 2Kor 1,24). Krisztologikus alkalmazásban a lelkipásztori beszélgetés során ő csak a vőlegény barátja, aki örvend annak a kapcsolatnak, ami létrejön Krisztus és egy ember között. A lelkipásztori beszélgetés során Krisztusnak növekednie, neki pedig kisebbednie kell (vö. Jn 3,20). 2. Segítségünk az Úr nevében, (vö. Zsolt 124,8) A lelkipásztornak nem szabad Istenről kicsinyes módon, az emberi gondolkodás keretei közé szorítva beszélnie. Isten nagyobb a szívünknél (vö. ljn 3,20). Az ő neve támogatás, megmentés, gyógyulás és üdvösség. Neve így hangzik: „Veled vagyok" (Kiv 3,14) és „Jézus" (Lk 1,31). Jézus Istennek az az Igenje mindenki számára, amit egykor kimondott és megígért (vö. 2Kor 1,20). Ha a lelkipásztor Istennek erről a nevéről akar beszélni, ha ezt akarja hirdetni és magasztalni, újra és újra Isten Igéjére kell hallgatnia. 126
