Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 2. szám - KÖRKÉP - Pottmeyer, Hermann J. - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Párbeszéd és igazság. Hogyan találja és éli meg az egyház az igazságot
személyű Isten szeretetének a mindenhatósága. Istennek ugyanis a legátfogóbb meghatározása: a szeretet. Isten önmagában az Atya, a Fiú és a Lélek örök szeretet- dialógusa. Jézus Krisztusban Isten leveti úr voltát és mindenkinek a szolgája lesz. Benne — a II. Vatikáni zsinat szerint, — „a láthatatlan Isten lángoló szeretetének gazdagságából mint barátaihoz szól az emberekhez, társalog velük, hogy meghívja őket és befogadja saját közösségébe" (Dei Verbum 2). A Szentiélekben, a szeretet Lelkében Isten szívünkben lakik, általa fölvétettünk a háromságos Isten közösségébe. Ez az Istenről és kinyilatkoztató működéséről alkotott — és mégis ősi—hangsúly kihat az egyházról alkotott felfogásra is. Az egyház „végső mintaképeként és létrehozó elveként" nem Isten Úr voltát, hanem az Atya, Fiú és Lélek közösségét mutatja be. (Unitatis redintegratio 2). Ahogyan Isten önmagában közösség (communio), úgy az egyháznak is dialogikus közösségnek kell lennie. Ennek megfelelően a zsinat az elöljárói hivatal birtokosait sem uraknak tekinti, akik alattvalókat kormányoznak, hanem Krisztus példája nyomán olyanoknak, akik hivatalukat Jézus Krisztus fivérei és nővérei közösségében végzett szolgálatként gyakorolják. Barátokként érintkezni egymással, meghívni az Istennel és egymással való közösségre azt jelenti, hogy párbeszédben vagyunk egymással. Válasz az ellenvetésekre a) Igaz: az egyház Isten alkotása, nem emberi mű. Hogy az ő népe lehetünk, hogy közösségben vagyunk a háromságos Istennel és egymással — ez Isten ajándéka. Az Evangélium, Jézus Krisztus szentségei, a Szentlélek diakóniára indító ereje, a szolgálatra kész pásztorok, a hit, remény és szeretet — mindez szintén Isten ajándéka. De hogyan tett bennünket Isten saját népévé, hogyan lépett velünk közösségre? Úgy, hogy emberré lett. Emberként érintkezni velünk, mint barát a barátaival. így akart dialógust folytatni velünk. Legnagyobb ajándéka, hogy kiváltott bennünket önmagunkba bonyolódottságunkból és uralkodói megszállottságunkból, szabaddá tett a dialogikus partneri kapcsolatra. Országának megvalósításában komolyan vesz bennünket mint munkatársakat és partnereket. Ahogyan nem akart emberré lenni Mária beleegyező igenje nélkül, úgy Isten népét is szabad beleegyezésünkkel és közreműködésünkkel gyűjti egybe. Isten kezdeményezése és velünk maradó jelenléte nélkül az egyház nem lenne Isten népe, a mi beleegyezésünk nélkül pedig nem lenne Isten népe. Isten velünk létrehozott közösségének „testté kell lennie" abban a dialogikus közösségben, amit egymás közt valósítunk meg. Isten népe csak abban a dialógusban válik közösséggé (communio), melyben elfogadjuk és komolyan vesszük egymást mint partnereket, ahogyan Isten partnereiként fogadott el és vett komolyan bennünket. így a mi szabad beleegyezésünk és közreműködésünk, valamint az egymással folytatott párbeszédünk az egyház életének lényeges alkotó elemei. Ennek az egyház rendjében is kifejezésre kell jutnia olyan formákban, amelyek teret és struktúrát adnak a dialógusnak. Ezen az úton azonban az egyház nem válik demokráciává, mivel elöljárói hivatalukat nem a nép nevében, hanem Jézus Krisztus megbízásából gyakorolják, az ő akarata és példája szerint. Az egyház belső rendjének azonban szüksége van olyan demokratikus formákra, mint a beleszólás, hozzászólás és közreműködés, hogy mint Isten népe és Krisztus fivéreinek és nővéreinek a közössége valósíthassa meg önmagát. b) Az is igaz, hogy Isten az Evangéliumot Jézus Krisztus által nyilatkoztatta ki. A mi feleletünk, hogy hitelt adunk az Evangélium igazságának. A feleletünkhöz azonban hozzátartozik az is, hogy „tegyük az igazságot" és ezáltal „új emberré" legyünk. Azt azonban, hogy hogyan kell ma élnünk az Evangéliumot, Jézus részleteiben és minden 117
