Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Tomka Ferenc: Szentségkiszolgálás felnőtteknek - az OLI "útkereső" munkacsoportja
az új házasságkötés esetleg az életnek egy olyan szakaszában történt, amikor még olyan kezdetleges volt az érintettek hite, hogy nem volt meghatározó tényező az életükben. Az az emberi érés, amely a második házasságot megelőzően folyik le, nem biztos, hogy párhuzamosan történik a hitben való éréssel. Viszont ellenkezőleg: a hit soha nem lesz személyes felelősséggel járó hitté a személyiség teljes kifejlődése nélkül. Megtörténhet, hogy éppen a második házasságban megtapasztalt szeretet által jutnak el az érett hitre, s ennek következtében szeretnének a hit közösségében élni. „Az egyház életében való részvétel minden keresztény emberben feltételezi... a megtérésre való készséget." Mit jelent ez a gyakorlatban az újraházasodottak számára? ők már megtették a számukra lehetséges és döntő fordulatot jelentő megtérést, amikor vállalták a felelősséget az első házasság tönkretételéért, amikor a hitben Istenhez tértek, s abban, hogy a csak polgárilag megkötött házasságukban hűségesek akarnak maradni partnerükhöz. (Ha az egyházjog nem tekinti is ezt a kapcsolatot házasságnak, az érintettek annak tudják, és úgy is élik!) A fennálló kapcsolatot felbontani „a partnereket és a gyermekeket érő súlyos károsodás miatt felelőtlenség" volna. Ebben a lelkiismereti konfliktusban nem marad más hátra az érintettek számára, mint hogy egész szívükkel és minden erejükkel bízzanak Isten irgalmában. Az egyház is csak ezt hirdetheti nekik, ezt kell a lelkűkbe öntenie. Ha az itt vázolt (a gyakorlatból vett) helyzetben ezzel a lelkülettel fordulnak a házastársak a paphoz azzal a kéréssel, hogy engedje őket a szentségekhez, egy alapos beszélgetés után nem volna szabad megtagadni tőlük az egyház életében való részvételt. Természetesen a papnak, főleg ha plébános, meg kell vizsgálnia azt a kérdést is: „vajon a konkrét egyházközséget szem előtt tartva felelősen vállalhatja-e azt, hogy nyilvánosan járuljanak a szentségekhez, s nem okoz-e ez az egyházközség életében zavart". Az idézetek a „Házasság és család" című svájci szinódusi okmányból valók. Ott olvasható az is, ami remélhetőleg egyre jobban meghatározza a lelkipásztori gyakorlatot: „Teológiailag még nincsen minden kérdés tisztázva az újraházasodottak szentségekhez járulásával kapcsolatban. Az azonban biztos, hogy Jézus parancsa, a házastársak feltétlen hűsége, érvényes marad minden megrövidítés nélkül. Ugyanígy biztos az is, hogy Jézus mindenkivel irgalmas, aki valamely parancsot illetően kudarcot vallott, de becsületesen törekszik arra, hogy az igazi megtérés szellemében megtegye, ami tőle telik. Mindannyian rászorulunk erre az irgalomra, de parancsot kaptunk arra is, hogy a kölcsönös megbocsátás szellemében irgalmasságot gyakoroljunk, hogy tartsuk tiszteletben az egyén lelkiismereti döntését, s a végső ítéletet hagyjuk Istenre. Ebben a szellemben az egyházközség is meg fogja érteni, ha az újraházasodott elváltak lelkipásztori segítségben részesülnek." (Geschiedenenpastoral, in: Diakonia 1983. 37—40.) fordította: Bánhegyi B. Miksa OSB Tomka Ferenc SZENTSÉGKISZOLGÁLTATÁS FELNŐTTEKNEK Az ÖLI „útkereső" munkacsoportja Az Országos Lelkipásztori Intézet „Útkereső plébánosok" munkacsoportja egy ideje a felnőtteknek való szentségkiszolgáltatás kérdésével foglalkozik. Egyre többen vannak ugyanis, akik iskoláskorban kérik a keresztséget, vagy éppenséggel felnőttkorban szeretnének megkeresztelkedni vagy elsőáldozáshoz járulni. Az országszerte tapasztalható, 56
