Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 4. szám - KERESZTÉNY ÉRTÉKEK - Tarjányi Zoltán: Alázat és nagylelkűség
tetést Szent Tamás —, hogy a nagylelkűség és az alázat nem ellenkeznek, noha látszólag ellentétes irányban haladnak, pedig csak ellentétes megfontolásokból indulnak ki." S hogyan védi meg mindezek alapján a nagylelkűség értékvilágát? A nagylelkű azért tűnik nagyratörőnek, mert mindig többet akar visszaadni annak, akitől valamit kapott, — még Istennek is. Nem dolgos? Inkább nem ártja bele magát mindenbe, ami elébe kerül. Csípős? De soha nem az igazság rovására. Nehezen fér meg másokkal? Mert szereti a hízelgést és a képmutatást. Anagylelkűség tehát olyan erény, ami autentikusan magáévá teszi a keresztény erényfogalom értékvilágát. A nagylelkű ember a hitért, igazságért, igényes célokért, társakért áldozatot hozni tudó keresztény, aki Jézusban elsősorban a bőkezűséget, a pazarló önajándékozást tartja követendőnek. Ahogyan az alázatról láttuk, hogy gyökerében Istentől való függőségtudatot jelent, s ennek következtében mások felé irányuló keresztény erényt, úgy a nagylelkűségről is kimutatható, hogy mindenekelőtt Krisztus evangéliumáról való tanúságtétel. Ez által jut kifejezésre az Istennel és a közösség tagjaival való igazi egységtudat („koinonia", 2Kor 9,14), a teljes közösség megélése és megosztani akarása. Folyóiratunk 1994.2. számában pályázatot hirdettünk meg. A kijelölt határidőig (1994. október 1.) 17 pályamunka érkezett a szerkesztőséghez. Tekintettel arra, hogy a november közepén megjelenő számunkat — a hosszabb nyomdai átfutási idő miatt — már október 17-én le kellett zárnunk, a pályamunkák elbírálásának eredményét jövő évi 1. számunkban (1995. február) tesszük közzé. A szerkesztőség Isten Karácsonykor megmutatta, hogy az ember mellett döntött, és nem bánta meg választását. Lekötelezte magát mellettünk, hogy isteni erejével mi is lekötelezhessük magunkat Melléje. Ezt jelenti ki „Üdvözítő Istenünk jósága” (Tit 3,4), ez a kegyelem, ami megelőzi minden ismeretünket és tettünket, és megment a kiábrándulástól. „Megjelent ugyanis megváltó Istenünk kegyelme minden ember számára” (Tit 2,11), és biztosít, hogy nem emelhető főbenjáró vád ellenünk. Még akkor sem, ha természetünknél fogva lázadunk a hatalom és a saját természetünkből fakadó normák ellen. Jézus születése kijelenti, hogy „velünk az Isten”, hogy nem a bűné az utolsó szó, hanem Istené. Isten szava, jósága, jóságos elkötelezettsége érvényesebb és döntőbb, mint az ember bárminemű kísérlete, hogy megszüntesse azt. Nyíri Tamás 245
