Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 4. szám - KERESZTÉNY ÉRTÉKEK - Tarjányi Zoltán: Alázat és nagylelkűség
okát önmagunkban, bűneinkben és mulasztásainkban keressük. Az alázat így magában foglalja a kitüntetettségnek a tudatát is, ami elsősorban annyit jelent, hogy semmiképpen sem akarunk kiesni az istengyermeki méltóságból. Hogy ennek a felfogásnak mennyire a kegyelmi élet hiteles tapasztalatain kell alapulnia, hogy mennyire meg kell tisztulnia és meg kell érlelődnie, arra Rákóczi Ferenc Vallomások című művében találunk szép példát: az, amit alázatosságból vélt tenni, arról utólag bebizonyosodott, hogy nem volt más, mint rejtett gőg. „Ó, örök irgalmasság, elhatároztam, hogy Franciaországba lépésemtől kezdve kerülni fogok minden ünneplést; de ennek az alázatosságnak nem te voltál a célja, hanem az életnek az a gőgje, melytől ösztökélve el akartam utasítani mindent, mint hogy kitegyem magam annak, hogy alantasabb ünneplésben részesítsenek, mint amilyen meggyőződésem szerint megilletett volna." Igen, sokszoros mélyülés, sokszoros újrakezdés szükséges ahhoz, hogy az igazi, a személyes hit birodalmát érintő alázatra szert tegyünk. Am, ha ezt fölfedezzük, rátalálunk arra a titokra, hogy a helyes alázat nem erről vagy arról való lemondásra teszi képessé az embert, hanem igazi dinamizmusra sarkallja. Olyanra, amelyben ésszerűvé válik a teljes valónkról való lemondás, hogy így elérjük igazi, az Isten által elgondolt énünket. Azaz, hogy belehelyezzük magunkat Jézus önértelmezésébe és Atyjához való viszonyába. Erre ő maga adott meghívást, felszólítást: „Vegyétek magatokra igámat és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, és nyugalmat találtok telketeknek" (Mt 11,29). így gondolkodva — bármilyen szakmai sikert, teljesítményeket érünk is el —, nem a „gyűrött újságpapír" hímevét fogjuk keresni, hanem alázatos és áldozatos életünk legfőbb dicsőségének azt tartjuk, hogy nevünk föl van jegyezve az élet könyvében (Fii 4,3). Nagylelkűség Századunk elején a fiatal tanár, a későbbi író, Szabó Dezső egy esztendőt ösztöndíjjal Párizsban töltött. „Életeim" című önéletrajzában beszámol egyik megható tapasztalatáról, amely az emberi nemeslelkűségben való hitét újra fölélesztette. Az egyetem melletti hatalmas antikváriumban fölfedezte azt a könyvet, amelyet az előadásokon a professzor nélkülözhetetlen, ám szinte föllelhetetlen alapműként sokszor emlegetett. Áhítattal vette kezébe, s kitörő öröme akkor sem csökkent, amikor megtudta az árát. Hatvan Frank, — éppen ennyi volt egy hónapban az étkezésre fordítható pénze. Nem baj, gondolta, a szellemi ember minden áldozatra kész a szellemi gyarapodásért, s az opusz boldog tulajdonosaként nagy elszántsággal vágott neki a négyhetes koplalásnak. Pár nap múlva váratlan látogatója, maga az antikvárium tulajdonosa érkezett padlásszobájába. „Valóságos félénk mentegetőzéssel adta elő, hogy csak az eladás után nézte meg a könyv céduláját, amelyen be van jegyezve: négy különböző helyen egy-egy lap hiányzik: Szégyenkezéssel kért bocsánatot, és — mondta — szívesen visszaveszi a könyvet. De ha esetleg mégis meg akarom tartani — írja Szabó Dezső —, abban az esetben az összeg kétharmada, negyven Frank visszajár nekem. Ezt tette a párizsi könyvszakma egyik legtekintélyesebb képviselője az ismeretlen, idegen diáklegénnyel szemben!" Többről van szó e történetben, mint szakmai tisztességről, ami hosszú távon igen jó beruházás lehet a kereskedőnek. De még emelkedett becsületességnél is többről van itt szó: olyan nagylelkűségről, ami felette áll minden személyválogatásnak. Seneca külön könyvet írt — tanítványának, a későbbi Nero császárnak — a nagylelkűségről. Érdemes néhány helyet idézni, mert kiviláglik belőle a pogány világban is fellelhető nemes gondolkodás. Seneca szerint a nagylelkű uralkodó: „Az állam minden egyes részét úgy óvja, mintha saját teste volna. Hajlik a szelídségre, és ha fenyítést alkalmaz, látszik rajta, mennyire akarata ellenére nyúl a keserű 243
