Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 4. szám - KÖRKÉP - Kerber, Walter - Pálvölgyi Gyula (ford.): Egyházi hivatal és emberi autonómia - Diagnózis és terápia
az alárendelt tagközösségek vagy az egyes emberek saját maguk is el tudnak intézni valamit, akkor fölösleges, és nem is szabad beavatkoznia a felsőbb hatóságnak. Ez az elv — XI. Pius pápa szerint — minden társadalmi működésre érvényes. XII. Pius pápa is kifejezetten hangsúlyozta, hogy ez „általános érvényű alaptörvény", amely a társadalmi élet minden fokozatára érvényes, „az egyház életére is, annak hierarchikus szerkezetére való hátrányok nélkül." Centralizmus az egyházban Időközben az egyház igazgatási szervezetei olyan központosított formákat vettek fel, mint hosszú történelme során még soha. Az egyház történetében világosan tanulmányozhatók a szubszidiaritás elvének elhanyagolásából adódó pusztító következmények! A legapróbb és mindennapos döntéseket is a felettesekhez kell továbbítani vagy legalább fentről kell jóváhagyatni. így az egész igazgatási szervezet nehézkessé és bürokratikussá válik. A felpanaszolt hibák nagy része már azáltal kiküszöbölhető lenne, ha következetesen tekintetbe vennék és végrehajtanák a szubszidiaritás elvét. Jogosságtudat az illetékesség illetékességével szemben A szubszidiaritás elve önmagában formális elv. Ki dönt arról, mi tartozzék az alsóbb hatóság illetékességi körébe, s mi az, amire az valóban képes is? A felsőbb szerv! A jog szerint az övé az „illetékesség-illetékessége", vagyis annak mérlegelő eldöntése, hogy a tagközösség mit tud eldönteni maga és mit kell kivonni a hatásköréből. A szubszidiaritás elvének kiüresítése ellen végül is csak az érintettek igazságtudata segít, amikor közösen megvédik magukat, ha jogaikat el akarják venni. Az ilyen hatalomért folyó viták az egyházban talán könnyebben vívhatok meg, mint a politikában. Bízni lehet abban, hogy az egyházi hivatalviselők szankciók nélkül is elfogadják az érveket, ha azokat világosan és bátran előterjesztik. (...) Mindehhez persze bátorság kell, és az eredmény sem eleve biztos. A nyíltság mindig védjegye az őszinte keresztény beszédnek. Szükségünk van bizonyos „ civilkurázsi "-ra, hogy saját véleményünket épp oly megfontoltan és nyugodtan, mint amilyen nyomatékosan és hajlíthatatlanul kifejezésre juttassuk ott, ahol meggyőződésünk szerint meg kell valamit változtatni az egyházban. Túlontúl sok elkötelezett katolikus vált hallgatag rezignálttá. Sokan belülről távolodtak el az egyháztól, mert már semmit se várnak és semmiről se akarnak tudni. Ki nem ismeri ezt a jelenséget saját szűk családi köréből? De van-e valakinek joga azt mondani: „Semminek sincs értelme, én semmit nem tehetek". Szabad-e egy egyházi hivatalvezetőt egyszerűen leírni: „Nem érdemes vele nyíltan beszélni"? Vajon az egyházi hivatalt gyakorló kereszténynek nincs-e joga arra, hogy nyíltan megtudja: mit gondolnak róla a hívek? Vajon miért kellene bárkinek is úgy megfeszítenie az erejét, hogy az már szinte az idegeit is felőrli? Erre csak egyetlen egy válasz van: A katolikus egyház minden szeplő és ránc ellenére a mi Urunk Jézus Krisztus egyháza. Forrás: Actio Catholica 1993.1. 9-13.0. (Ausztria) Fordította: Pálvölgyi Gyula 240
