Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Daggy, Robert E. - Visy Erzsébet (ford.): Milliók kórusa: Gondolatok Thomas Mertonról és Isten teremtményeiről
Ezt cseleked tűk mi, emberek: próbáltunk mindent megragadni, és ezzel kifacsartuk, elrontottuk és veszélybe sodortuk a teremtett világot. A teremtmények számos faját pusztítottuk ki, és másokat a pusztulás szélére sodortunk. Ahelyett, hogy dédelgettük és óvtuk volna a teremtményeket, ahelyett, hogy szerettük volna őket és felelősséget vállaltunk volna értük, ahelyett, hogy felfedeztük volna sajátos szépségüket, inkább elpusztítottuk élőhelyeiket, elkergettük őket természetes lakóhelyükről, és azokat, akik részei a mi táplálékláncunknak, kiszakítottuk természeti környezetükből, életterükből. Merton szerint messze kerültünk a Paradicsomtól. Pogány szemléletet alakítottunk ki a teremtett világról. 1963-ban mondta egyik előadásában: „A legkisebb teremtmény is fontos Isten szemében." így folytatja: „Isten viszonya a teremtett világhoz egészen más mint a mienk. A mi viszonyunkat pogány világszemléletünk határozza meg. Használj mindent, amit csak találsz. Használd. Tégy vele, amit akarsz. Itt van. Hatalmad van felette. Mindent megtehetsz vele." Merton szerint a keresztény szemlélet egészen más. Hangsúlyozza: „Mindent, ami Isten számára fontos, csak teljes tisztelettel illethetünk."" A mi szemléletünk azonban pogány szemlélet. Elfeledkezünk „Adám régi legelőjéről", és nem tudunk visszaemlékezni. Korábban, az 1950-es években Merton a felejtési folyamatot ablak-hasonlattal írta le. „A teremtett világot úgy kapta meg az emberiség, mint egy tiszta ablakot, melyen keresztül Isten fénye világítja be az emberi lelket." Az „átlátszóság" volt az a téma, melyhez időről időre visszatért: „A nap és a hold, az éjszaka és a nappal, az eső és a tenger, a föld termése és a virágzó fa — ez mind átlátszó." „Amikor az emberek elveszítették a Paradicsomot, nem látták többé, hogy a teremtmények jósága nem más, mint Isten kezenyoma." Ezt a gondolatot Merton bővebben is kifejtette: „Mindez olyan, mint az ablak, amikor a szobába nem jut többé fény kívülről. Amíg nappal van, addig át lehet látni az üvegen. Éjszaka is át lehet látni rajta, ha nincs fény a szobában. Ha azonban világosság van belül a szobában, akkor az ablaküvegen saját magunkat és a szobánkat látjuk visszatükröződni." Ezt az ablak-hasonlatot tovább vezetve értelmezi Merton a Paradicsom elveszítésének következményeit, viszonyunk megváltozását a teremtett világhoz és benne Istenhez: „Az Édenkertben Ádám úgy látott át a teremtett világon mint egy ablakon. Isten fénye világított át ezen az ablaküvegen, ragyogóan mint a nap. Ábrahám és a pátriárkák, Dávid és Izrael szent emberei, azok a kiválasztottak, akik épségben őrizték meg Isten üzenetét, át tudtak nézni az ablakon, mint ahogyan az ember éjszaka a sötét szobából látja a holdat és a csillagokat. A pogányok azonban mindinkább megfeledkeztek az égről, saját lámpáikkal világítottak, és egyszerre csak azt látták, hogy az ablakban saját szobájuk képe jelent meg a túlsó világ képe helyett."30 Mára Merton szerint furcsa fordulat következett be, és a keresztények világszemlélete lett pogány, míg azok, akiket a keresztények pogányoknak tartanak, legalább megpróbálnak továbbra is átnézni, túlnézni az „ablakon". Merton az indián mondavilágból való képet használja, amikor a szarvas szelleméről szól. Másutt is említi az amerikai bennszülötteket, akik kapcsolatot próbálnak teremteni „szellem énjükkel", egyfajta kozmikus őrzővel, melyet rendszerint egy antropomorf attribútumokkal ellátott teremtmény képvisel. Ez a szellemi lény közvetíti a fiatal indián számára látomásként — mintegy kinyilatkoztatásként — azt, ami az „ablakon" át látható.31 A következő történetet Merton mesélte el, amikor az egyház világválságáról beszélt: „Szent Frontoról, Délnyugat-Franciaország egy távoli sarkának apostoláról írták (minden történelmi alap nélkül), hogy a császár, aki Frontot több társával együtt száműzte erre a messzi vidékre, később megsajnálta őket, és hetven tevét küldött utánuk eleséggel megrakva. Mikor ezt a történetet egyszer egy hittanórán, Perigueux-ben, Szent Fronto 216
