Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Válóczy József: Megismerés és istenszeretet
használt adhesion szó (amely a skolasztikus fides qua-ra emlékeztet és talán beleegyezésnek, csatlakozásnak, önátadásnak lehetne fordítani) azt fejezi ki, hogy a hit egzisztenciális elkötelezettséget jelent, amely egész embert és abszolút figyelmet kíván. Ez a figyelem mindenekelőtt a „szerencsétlenség"-nek és a „szerencsétlenek"- nek szól — a felebaráti szeretet gesztusa, amely elszakíthatatlan a hittől, de az istenszereteté is, amely a „szerencsétlenség"-ben is Isten szeretetének jelét látja; a világrenddel szembeni engedelmesség, kitartás a semmiben. A hit vágyakozás Isten után, „annak a tudata, hogy valamire éhezik az ember" — de remény is arra, hogy a találkozást, a „természetfölötti kenyeret" Isten nem fogja megtagadni. Természetfölötti megismerés és istenszeretet tehát a hit két „pólusa", amelyek végigkísérik Simone Weil reflexióit, és amelyek a teológiai hagyományba is beleilleszthetők. Weil sajátos hangsúlya: a megismeréssel szemben kérlelhetetlen radikalitással emeli ki az egzisztenciális oldal szerepét. Egyik írásában az „istenszeretet implicit formáiról" beszél: az istenszeretet előzetes állomásaiként, sőt elengedhetetlen feltételeiként nevezi meg a felebaráti szeretetet, a világrend szeretetét, a vallásos rítusok szeretetét és a barátságot — nélkülük nem lehetséges a találkozás Istennel. Ennek az „implicit szeretetnek" a tárgya nem Isten, ő csak elrejtve van jelen benne, de éppen így emlékeztet Jézus példabeszédére az utolsó ítéletről, amelyben az igazak még azt sem tudják, mikor táplálták vagy ruházták föl Jézust. Weil idéz egy másik mondatot is mint alapvető üzenetet az evangéliumból: „gyümölcséről ismeritek meg a fát"; ennek megfelelően a hit, az Istenhez fűződő valóságos kapcsolat végső és egyedül megbízható kritériumává az evilág dolgaihoz való viszonyt teszi meg, azt a módot, ahogyan ezekről a dolgokról beszél az ember, mert az Istenről való beszéd, önmagában a hit-tételek megvallása, éppenséggel megtévesztő is lehet. „Mindazok, akikben tisztán megvan a felebaráti szeretet és a világrend elfogadása a szerencsétlenséggel együtt, bizonyosan üdvözülnek, még ha látszólag ateistákként élnek és halnak is meg." (LR 28) Részben ez a magyarázata annak, hogy Simone Weil a hit-tartalmak egyházi áthagyományozá- sát kevésbé tartja fontosnak; s ez az egyetemességnek is az alapja, a nyitottságé mindaz iránt, ami ennek a kritériumnak megfelel. III. SZINTÉZIS Már a megismerés és a hit fogalmának elemzése sejteni engedte a weil-i szintézist: a valóság megismerése, a tudomány a hitre mint természetfölötti megismerésre és istenszeretetre irányul. A természetfölötti megismerés tisztaságának és hitelességének megőrzése érdekében szigorúan szét kell választani területeiket, de éppen ezért nem is lehetséges igazi konfliktus a kettő között, hiszen különböző szinteken mozognak. A két terület összebékítéséhez, eredeti egységük fölélesztéséhez radikálisan átgondolt, új értelmezésükre van szükség: újra föl kell fedezni és el kell ismerni a tudomány vallásos eredetét, valamint hangsúlyozni kell a hit misztikus és egzisztenciális (orthopraxis) oldalát. Eredeti egységük akkor áll helyre, ha fölfedezzük „szellem és világ eredeti szövetségét az egész civilizációban": ég és föld szövetségét, az istenit minden dologban. Ez a felfedezés az egész életet, a tudományt és a hitet is csodálatos költészettel venné körül, amit a görögök még ismertek, mi viszont már elveszítettünk. Csak ettől remélhetjük tudomány és hit ellentétének megszűnését. — Simone Weil még egyszer meglep ennek a költészetnek egy csodálatos kifejezésével: „...a szükségszerűség a 'logosz', és 'logosz' a neve legizzóbb szeretetünk tárgyának is. Az a szeretet, amellyel Szent János fordult barátjához és urához, miközben az utolsó vacsorán a keblére borult, ugyanaz a szeretet, amellyel az okok és okozatok matematikai láncolatához kellene fordulnunk..." (IPC 133). 209
