Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Válóczy József: Megismerés és istenszeretet
„Hinnem kell azt, hogy semmi nem Isten abból, amit megragadhatunk" (CH II109): ez a „negatív hit" inspirálja Weil reflexióit az Istenről való beszédről. A hit titkai nem a tények és geometriai tételek területére tartoznak, arra a területre, amelyen minden bizonyítható, állítható vagy tagadható; ténymegállapításként csak értelmetlen mondatok lennének. Tulajdonképpen csak a paradox, dialektikus nyelvezet felelne meg az érzékelésből származó tapasztalattal és az értelemmel szembeni „transzcenden- talitásuknak". Ha viszont ténymegállapításként fogalmazzák meg őket. mint az Egyház dogmáit, akkor valóságos dolgot jelölnek ugyan, mégis olyanok, mint a fátyol, amely elrejti az igazságot, és csak a figyelmes és szerető szemlélődésnek tárja föl. Ennek az intuíciónak egy másik megfogalmazása a kollektív és a személyes nyelv megkülönböztetése: mindkettőnek ugyanazok a szavai, mégis szét kell őket választani. A dogmák nyelve a kollektív nyelv és nem a misztikus találkozás nyelve, mint ahogy „a köztér nyelve nem azonos a hitvesi szoba nyelvével" — és ez a két nyelv ellentmondhat egymásnak úgy, hogy mindkettő igaz marad a maga területén. A dogmák kollektív nyelve nélkülözhetetlen, de az igazi hit Isten titkos szavára, az egyén szívében születik meg. Az Egyháznak mint a dogmák (a kollektív nyelv) védelmezőjének szerepe nélkülözhetetlen, de nem szabad kényszerítenie az értelmet (vagyis az egyént) arra, hogy ezt a kollektív nyelvet tegye saját kizárólagos normájává. Ebben az értelemben Simone Weil elvitat az Egyháztól mint intézménytől (tanítóhivataltól) minden jogot arra, hogy az értelem működését behatárolja, vagy az ő területére tartozó igazságok vizsgálatában gátolja. Az értelem területén (és ide tartozik a Szentírás és a teológia némely tanítása is, pl. csodaértelmezés) semmi joga nincs az Egyháznak bírói döntésekre, hanem teljes szabadságot kell biztosítani az értelemnek. Másrészt a személyes hit terén nem hivatkozhat az értelemre: ezért bizonyítékokról beszélni helytelen. Az Egyház tanítása és a személyes hit konfliktusa esetén az egyén köteles a saját gondolkodását felfüggeszteni, és az egyházi tanítást aggályos figyelemmel megvizsgálni, mielőtt bármit is állít; az Egyháznak viszont csak „ártatlansággal és szeretettel" szabad a hitet megvédenie. Egyetlen feladata és illetékessége annak a megakadályozása, hogy az értelem spekulációkkal és vélekedésekkel próbáljon a titok területére betörni; a dogmák által csupán a figyelem rendjét rója az értelemre: mert kizárólag a figyelemnek, de nem az értelemnek szabad parancsolnia. 2. Kinyilatkoztatás a kereszténységen kívül Egy másik terület, amelyen Weil nézete első pillantásra eltér a katolikus tanítástól, a nem-keresztény vallások ill. hagyományok kérdése. Mindenekelőtt feltűnő, hogy a Cahiers későbbi füzeteiben és a Connaissance sumaturelle-ben oldalakat idéz a hinduizmus szent irataiból, méghozzá gyakran az eredeti nyelven! Simone Weil megtanult szanszkritül, és ez is beszédes jele annak, milyen fontos volt számára a keleti vallások tanulmányozása. Ezekhez járul a görög filozófia misztikája (Platón, Pithagorasz), a sztoikusok életfilozófiája (Marcus Aurelius), a görög mitológia és irodalom (főleg Homérosz és Szofoklész), az Ókori Kelet vallásai (Egyiptom, Babilon ill. a misztériumvallások), a germán népek hősi énekei (Grál-legenda) és nem utolsósorban a mesék (pl. a Grimm-testvérek gyűjteménye): mind kereszténységen kívüli hagyományok, amelyek Simone Weilt mélyen inspirálták. Weil keresztény szemmel olvassa ezeket a tradíciókat. A keresztény hit alapigazságaiból (Isten transzcendenciája, Szentháromság, megtestesülés, megváltás) indul ki, és az a szándéka, hogy párhuzamokat találjon a kereszténység és a többi vallási 207
