Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Válóczy József: Megismerés és istenszeretet
Válóczy József MEGISMERÉS ÉS ISTENSZERETET „Ratio" és „fides" kapcsolata Simone Weil gondolkodásában Simone Weil neve újra és újra fölbukkan, gyarapodik a róla szóló irodalom, alakja szimbólummá válik. Mégis mintha idegen maradna, mert vagy jámbor naivsággal félreismerik, vagy csalódottan elfordulnak tőle azok, akik hiába keresik benne saját eszméik fedezetét. Túlságosan összetett személyiség ahhoz, hogy valahová besorolható lehetne, és talán tagadhatatlan kisugárzása ellenére is elriaszt keménysége és olykor demagogikus konoksága. Mégsem közelíthető és nem is érthető meg semleges, elkötelezetlen pillantással, ugyanakkor senki nem térhet ki sürgető kérdései elől. Rá is illenek azok a szavak, amelyekkel a nagy példaképről, Platónról beszél: „A puszta szellemi kíváncsiság nem elég ahhoz, hogy érintkezésbe lépjünk Platón gondolkodásával, mert az ő gondolkodásával szemben a megismerés és az elfogadás a lélek egy és ugyanazon rezdülését jelenti." (PSO 66) A „ratio" és „fides" kapcsolatát ritkán elemzi műveiben, ezért a téma szisztematikus kidolgozása csak „a sorok között olvasva" lehetséges. Ám ez egyszersmind azt eredményezi, hogy közben sok olyan kérdés is előkerül, amely kevésbé ismert (mert kevésbé idézett). így Simone Weilről kialakulhat egy differenciáltabb kép, föltárulhatnak igazi súlypontjai és megmutatkozhat valódi gazdagsága. Sokféle módon megfogalmazták már ezt a témát a teológia ill. filozófia történetében. Mivel most a weil-i gondolkodásra figyelünk, úgy véljük, eltekinthetünk a különböző árnyalatoktól, és elég, ha a lehető legáltalánosabb formában fejezzük ki a kérdést: Melyek a „ratio" és „fides" szétválasztásának ill. egységének kritériumai? S. Weil szándéka mindenekelőtt az, hogy éles határt vonjon ész és hit területe közé; egységük kritériumát pedig a mindkettőben közös lelki tartásban jelölje meg. I. A MEGISMERÉS Míg a „ratio" és „fides" kapcsolatát kutató kérdést általában a filozófia és a teológia kapcsolatára vonatkozó kérdésként szokták megfogalmazni, Simone Weil esetében inkább a természettudomány és a hit kapcsolatára vonatkozó kérdésről lehetne beszélni. Figyelemreméltó, milyen gyakran és behatóan foglalkozik Weil a természettudománnyal (elsősorban a fizikával és a matematikával) — és milyen keveset a filozófiával. Erről tanúskodik a Sur la science-ban összegyűjtött cikkeken túl pl. rengeteg képlet és rajz, amelyekhosszú oldalakat tesznek ki jegyzetfüzeteiben. Feltűnő azonban, hogy sohasem definiálja egyértelműen, mit ért tudományon, továbbá más, ebbe a kérdéskörbe tartozó kifejezéseket is (mint pl. „a megismerés tárgya") magától értetődően használ anélkül, hogy pontosan meghatározná őket. Mindez nem felületesség, hanem csupán azt jelzi, hogy nem a tudomány filozófiájának kidolgozása a célja. A kortárs tudomány elemzése során arra a meggyőződésre jut, hogy a matematika, fizika stb. „zsákutcái" nagyrészt téves filozófiai kiindulásra (a tudomány természetét, motivációit ill. magát a kutatás tárgyát, a világot illetően téves előfeltevésekre) vezethetők vissza. A tudomány új definíciójára van szükség. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha újra fölfedezzük és helyreállítjuk a tapasztaláshoz, az érzékeléshez fűződő eredeti viszonyát, a mindkettőben közös dinamizmust. Ezt fogalmazza meg már diplomamunkájában, a Science et perception-ban is: „...a tudományt a forrásánál kell megragadni... és azt kutatni, mely alapelvek alapján épül föl..." 201
