Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Mártonffy Marcell: A vád szava és az egység lelke - az evangéliumi kommunikáció kérdéséhez
lagos figyelmetlensége miatt is méltatlankodik. A neheztelő szóra érkező válasz isteni tekintéllyel hangzik fel: mintegy a nem múló értékek világából szól. Az eltérő beszédhelyzet, a más értelmezések irányába is nyitott, mondandójukban részint különböző elbeszéléseknek közös jelentésiránya is van. S ezt mind a vádló szónak, mind a váddal szembeszálló Igének juttatott központi szerep hangsúlyozza. E törekvésnek nem mond ellent Jézus „kemény beszéde" (Jn 6,60), amely prófétai örökség, amely mögött Isten tekintélye áll, s amely úgy szólít megtérésre, hogy közben nem vonja kétségbe az egyén szabadságában rejlő pozitív lehetőségeket. Amikor Jézus az irgalom habozást nem ismerő gyakorlására hív, gyökerében utasítja el a vádban otthonos erőszakot. „Amikor szenvedett, nem fenyegetőzött", írhatja később, Jézus életének fordulópontjára visszatekintve az első Péter-levél szerzője (2,23), az erőszak e nyelvi megfelelőjéről való lemondás lényegére tapintva. A fenyegetőzés elutasítása az isten-emberi létezés határhelyzetében a leghétköznapibb cselekvésnek, így a beszédnek is normája (vő. lPt 2,21). Igazságtalanságot elviselni szenvedés, ám az igazságtalanság ellen forduló, mégoly jogosnak tetsző vád nem akadályozza meg a rossz működését. A passió egyszersmind compassio is. A szenvedés csöndje nem csupán hősies türelemből fakad, hanem abból, hogy az együtt-szen- vedés: szolgálat. A gonoszság megismerésére és leleplezésére irányuló törekvés kétarcú: hozzátartozik a jóság fáradalmához, ugyanakkor nem vélheti, hogy maradéktalanul képes feltárni a másik ember indítékait. A vádló szó jogának erőteljes kétségbevonása lehet az a pont, ahol megszakítható a gonoszság, amely az emberi kommunikációba beférkőzve igyekszik kiépíteni saját birodalmát. A másik ember teremtményi abszolútumának elfogadása: döntés a jó Alkotója mellett. „A másik: úr és szegény, magam pedig alárendeltje vagyok és gazdag."3 Emmanuel Lévinas tőmondatai akár képtelenségnek is hangozhatnak, mivel a vád elszenvedése éppúgy ismerős tapasztalatunk, mint a vád kísértése: lehetséges-e a viszont-vád felcserélése önként vállalt szolgasorsra? A Római levél intése mindenesetre hasonló irányba mutat: a szolgálat abszolútuma felé, amely az uralom és így az ellenszolgáltatás radikális kiiktatásának követelményét olvassa ki Krisztus életpéldájából. „Ha ellenséged éhezik, adj enni neki; ha szomjazik, adj inni neki; (...) ne hagyd, hogy győzzön a rossz: te győzd lejóval a rosszat" (12,20-21). 3. „Letaszították testvéreink vádlóját" (Jel 12,10) A Szentírásban meglepő élességgel rajzolódik ki a megszemélyesített rossz és a vádló beszéd közt fennálló kapcsolat. A kettő azonosítása nagyszabású inklúziót alkot, a kezdet ártatlansága után és a vég helyreállított állapota előtt mintegy belső keretbe foglalja Isten és ember kommunikációs közegét. A Teremtéstörténetben a rossz titka kommunikatív helyzetben jelenik meg: hárítások formájában. Fellépése azonnal interaktív: a felelősséget továbbadó szavak hálójába keríti Isten és ember, ember és ember, ember és természet romlatlan viszonyát: Adám Évát okolja a tilalom megszegéséért, Éva a kígyót (vö. Tér 3,12-13), a kígyó pedig, puszta létével, a teremtés ellentmondásos voltát hirdeti. A „mennyek és a benne lakók örvendezése" (Jel 12,12) akkor válik ismét lehetővé, amikor felhangzik a szózat: „letaszították testvéreink vádlóját, aki éjjel-nappal vádolta őket Isten színe előtt" (Jel 12,10). A vád szava a rossz minisztériumának legkarakterisztikusabb nyelvi megfelelője, s a rossz végét a vád megszűnése, a vádló letaszíttatása jelzi. Jób könyvében a Sátán mitikus figurája ügyészi funkciót lát el azon a metaforikus törvényszéken, ahol az ember pere folyik. A Vádló perbe fogja Jóbot, aki azonban ellenvád helyett fáj dalmát beszéli el, s mivel siralma nem hajlandó kétségbe vonni Isten jóságát, a Vádló önmagára 197
