Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)

1994 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Bíró László: Felnőttek bevezetése a hívő közösségbe

övé az üzenet, ő csak hírnök. Hallgatói egye óvatosabban hallgatják, idegenkednek ma­gabiztos, nagy szavaitól. — A fenti egyirányú közlésminták helyett lehetséges alternatívánk a kétirányú kom­munikáció, a párbeszéd. A párbeszédet kezdeményező katekéta talán jobban felkészült, mint társa ill. társai, most mégis közösen indulnak keresésre. A párbeszédet a résztvevők kölcsönös tisztelete és szeretete jellemzi. Kapcsolatukból hiányzik a felsőbbrendűségi ér­zés, a tudástöbblettel való hencegés, olykor közösen fogalmazódnak a kérdések, s így nem kell külön megküzdeni a válasz befogadásának készségéért sem. Katekéta és kate- kumen egymást kiegészítik. Isten mindenkit üdvözíteni akaró szeretete, amelyből a ka- tekumen evangéliumhoz való joga és a katekéta evangelizációs küldetése fakad, össze­találkoznak. így az üzenet nagy valószínűséggel nem marad pusztába kiáltó szó, hanem eljut ahhoz, akinek szánták. Persze ennek van még egy feltétele is: azonos nyelvet be­széljek azzal, akivel „kereszténység utáni" korunkban kommunikálni kezdek. Mennyivel könnyebb lenne a közösségeinkbe való beépülés, ha engednénk, hogy a pünkösdi csoda megvalósuljon közöttünk, ha egy nyelven beszélnének közlők és befo­gadók, katekéták és katekumenek! Persze a nyelvhasználaton túl van még egy titka ha­tékonyságunknak. Az egyik neves filmszínésztől (Anthoni Quinn-től) megkérezte egy püspök: hogyan lehetséges, hogy a színészek költött, kitalált dolgokkal annyira meg tudják hatni az embereket, hogy költött szavaik szíven találják őket, ugyanakkor az egy­házi igehirdetők igaz szavakkal, megtörtént események előadásával alig érnek el hatást? A filmszínész válasza: „Ez azért van, mert mi a kitalált, költött dolgokról is úgy beszé­lünk, mintha igazak lennének, önök pedig az igazról, a megtörténtről is úgy szólnak, mintha nem lenne igaz, nem lenne valóságos." — Egyik felnőtt fiatal ugyanezt az igaz­ságot így fogalmazta meg: „Csak a megrendült ember tud megrendíteni. Fontos, hogy a hallgatók megérezzék: aki nekik Istenről beszél, az benne és az ö tanításában megtalálta életének értelmét és célját. Az embereket általában nyugtalanító kérdésekre megnyugta­tó választ talált és ez felszabadította őt, megszüntette szorongásait és félelmeit. Tanítson szabadon, belső meggyőződésből, mint személyes tapasztalatairól, örömeiről és boldog­ságáról. Ezt nagyon fontosnak tartom, sőt ki merem jelenteni, enélkül nem fog menni." És ezek után ő is eljut a párbeszéd hangsúlyozásáig: „Fontos, hogy kijöhessen belőlük mindaz, ami nyugtalanítja őket, ami elhozta őket hozzánk, ami elindította bennük a vá­gyat az Úr felé. Ezt elősegíti a bensőséges légkör, a hely, a körülmények ... Ez segít ab­ban, hogy barátokká váljanak. Ez igen fontos, mert új barátok kellenek a régi életből való kiszakadáshoz, új emberi kapcsolatok kellenek, hogy megalapozzák új életüket. Talán épp az emberi kapcsolatok hiánya vonzotta őket felénk." Reális elvárások, igények. Mintha az Ordo Initiationis Christianae Adultorum nem ismerné a realitásokat? Vagy in­kább nekünk kell ráhangolódnunk egy belső lépésváltásra? Válaszul álljon itt két idézet: Dr. Frenkl Róbert orvosprofesszor: „Csapdának tartom azt a felfogást, amely az egy­ház üzenetét úgy kívánja hangsúlyozni, hogy az ne riassza el a távolállókat, főként a fiatalokat, hanem úgy véli, hogy esetleg némi engedmények árán megszerzett szimpáti­ával hódíthat tovább tért. Minden eszme csak önmagát teljesen vállalva számíthat siker­re ... Úgy vélem, hogy pragmatikus, bevallottan és túlzottan érdekorientált világunkban a talán legősibb keresztény mondanivaló az értelmetlen és feltétel nélküli szeretet közve­títése — szóban és életben — lehet a legnagyobb hatású." Bemardin Schellenberger, trappista lelkipásztor: „Korunk egyháza legnagyobb bűné­nek tartom, hogy engedi így elcsenevészesedni a lelkipásztorkodást! Egy olyan korban, amelyben az embereknek annyira szükségük van valakire, mint talán eddig soha ... egy olyan korban, amikor oly sokan többet keresnek, mint a modem civilizáció összes sem­mitmondó vívmánya ... az egyház nem engedi szárnyalni fantáziáját és nem veszi ma­gának a bátorságot, hogy több munkást küldjön ennek a kornak az aratásába." 177

Next

/
Oldalképek
Tartalom