Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Fila Béla: A teológia transzcendentális megalapozása Karl Rahner nyomán
egyház által áthagyományozott hit tartalma, igazsága érdekli elsősorban, hanem a történelemben önmagát kinyilatkoztató Isten és a történelemben álló ember viszonya. A teológiai reflexió középpontjába így az ember került, aki meghallja, megérti és elfogadja a kinyilatkoztatást. Rahner elsősorban a kinyilatkoztatás lehetőségének transzcendentálisantropológiai feltételére kérdez rá: a történelemben álló embernek, a „világban élő szel- lem"-nek, az „Ige hallgatójá"-nak meghalló és megértő képessége érdekli. A mai teológia alapvető kérdése az, hogy hol találunk rá arra a megvilágított és szabad megnyilatkozási „hely"-re, ahol Isten megszólítja az embert, az ember pedig meghallja Istent, és létrejöhet személyes találkozásuk. Rahner az újkori pozitív szubjektivitás (Descartes és a német idealizmus) nyomán az ember létezését, létadottságait és léthelyzetét vizsgálva úgy véli, hogy az ember ontológiai alkatánál fogva — skolasztikus fogalommal: a „potentia oboedientialis" révén — képes meghallani és megérteni a történelemben elhangzó isteni önmegnyilatkozást, s arra adott válasza egyben lényegének beteljesedését is jelenti. Rahner reflexiója nem a teológiai megismerés, a gondolkodás tárgyára — Istenre — irányul, hanem a tárgynak a gondolkodásban való megjelenését eleve lehetővé tévő alanyi feltételekre. Az új teológiai reflexió — önmaga megalapozása végett — annak kimutatására törekszik, hogy az ember személyes önmegvalósító aktivitásaiban — mint például az igazság megismerése, a szeretet megvalósítása, a hűség, a felelősség, a remény, a halálközelség stb. élményei — már mindig eleve és előzetesen arra az abszolút titokra irányul, arra a végtelen, személyes szellemi horizontra nyitott, amely az Ó- és az Újszövetség történeti tanúságai szerint számunkra ténylegesen felnyílott, mégpedig a történelemben, pontosabban Ő maga létrehozta azt a „hely"-et, a történelmet, amelyben feltárulkozott. Lényeges mozzanat, hogy Isten tényleges, a történelemben lezajló önközlése nem részleges, vagy többé-ke- vésbé jelentős információkat közöl, hanem olyan személyesen elhangzó szót — Igét —, amely az embert létezésének gyökerében érinti. Rahner teológiai munkásságában mindig arra törekedett, hogy a skolasztikus teológiát felülmúlja, azaz úgy haladja meg objektív kiindulási pontját, hogy lényegét magasabb szinten, a szubjektivitás figyelembe vételével megőrizze. Ez igen fontos, de roppant kényes feladat, — s éppen ebben áll a teológiai gondolkodás új megalapozása. A skolasztikus teológia kevésbé érzékelte a teológia történeti és szubjektív vonatkozásait. Az újkori, transzcendentális reflexióval megalapozott teológia Isten önközlését a kinyilatkoztatásban úgy értelmezi mint választ az emberi létezés titkára, amelyről az embernek a feltétlenre irányuló igénye, az igazság, a szeretet, a hűség, a felelősség, a reménység vágya tanúskodik. Az emberi létezés radikális kérdéseire Isten az abszolút, feltétlen érvényű válasz. Isten Szava, Igéje, üzenete az a Valóság, amelyben a kérdező és önmagát megvalósítani igyekvő ember és az önmagát az embernek odaígérő végtelen Isten titka felfény- lik és egymásra vetül. Keresztény hitünk ebben az alapvető értelmezési összefüggésben bontakozik ki, és hitünk egyes igazságai valójában ennek az alapvető üdvösségmisztériumnak történeti, nyelvi megnyilvánulásai. Fölmerül azonban a kérdés: vajon nem veszélyes-e a teológiára nézve ez a transzcendentális reflexió, mely az ember titkán keresztül, mintegy arra válaszként jut el Isten létéhez; vajon az antropológiai kiindulási pont nem rejti-e magában az újkori szubjektivizmus veszélyét? Isten történelmi önfeltárulkozásának transzcendentális reflexiója nem homályosítja-e el az Isten „objektív" titkát? Rahner kritikusan szembenéz ezzel a nehézséggel, hogy vajon az ember transzcendentális önreflexiójában nincsenek-e eleve benne azok a tartalmi mozzanatok, amelyeket Isten utólag, történetileg kifejezetten közöl velünk? A megoldás a reflexió és az aprioricitás viszonyában rejlik: a transzcendentális reflexió nem a tárgyra irányul, és még kevésbé „alkotja meg" a vizsgálati tárgyat, hanem a tárgyi megismerés a priori struktúráját tárja fel. Ez az a priori szerkezet teológiailag az ember istenképisége. Más megfogalmazásban: valójában Isten tárta fel önmagát az ember számára (az a priori szerkezetben, az istenképiségben) még mielőtt az ember — önmaga létezése titkát kutatva — rálelt volna Istenre (a reflexióban). Isten maga mutatko139
