Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Werbick, Jürgen - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Házasság és család - krízis és megújulás
A teológiai hagyomány a házasság szentségi jellegét mindig szoros összefüggésben látta fölbonthatatlanságával: a házasság a hűségnek, az egyszer s mindenkorra megkötött házassági szövetségnek a szentsége. S közben mértéken felül háttérbe szorult, hogy a házasság szentsége mint minden szentség, elsődlegesen nem követelmény és kötelesség, hanem ígéret, ígéretes kezdet, amely Isten ígéretére épül — természetesen kihívó kezdet, kihívás, amelyet vállalnia kell annak, aki rajta és benne meg akarja érezni az ígéretet. Az ígéret úgy szól, hogy a házasság ideje Isten ideje lehet; nem az elveszítés ideje, hanem a megtalálásé; az az idő, amely alatt fölismerhetjük, hogy ajándék vagyunk egymás számára; amely alatt rájöhetünk, hogyan lehetünk egymás és gyermekeink számára segítőkész, jótevő embertársak. A hűség arra kötelez, hogy ne veszítsek időt azzal, hogy folyton kísérletezem, hogy melyik partnerrel lenne a legjobb. A hűség ehhez a partnerhez köt, ahhoz a mindig újra próbálkozó kísérlethez, hogy kiderítsem: hogyan lehetünk egymás számára jótevő embertársak; olyan emberek, akik tudnak mit kezdeni egymással, akik közös kihívást látnak maguk előtt; olyan partnerek, akik az érés közös útját látják maguk előtt — a vitának, az azért az ígéretért való küzdelemnek az útját, amely nem vész el az úttalanban, a senki földjén, hanem az üdvösség állandó és mindig új útja lesz. Ennek az útnak egyik jellemzője — ezt Adolf Guggenbühl-Craig mélypszichológus mondta ki világosan és reálisan — „a kitérés lehetetlensége. Ahogyan a sivatagi szent nem tud kitérni önmaga elől, ugyanúgy nem tudnak kitérni a házastársak sem egymás elől".4 4. Házasságunk mindent meghatározó valósága Az igények és az elvárások sokszor nagyon kérdésesek. Mindenki gyorsan keres érveket amellett, hogy az ő elvárásának valóban ilyennek kell lennie, viszont az az elvárás, amellyel a partner szembesíti őt, valójában el nem várható követelmény. A jóakaratra való hivatkozás és az arra való emlékeztetés, hogy hiszen szeretjük egymást, legtöbbször nem visznek előre, mert éppen azt kell a vitában tisztáznunk, hogy akar megjelenni szerelmünk, hogyan kell itt és most konkrétan megjelennie; azt kell megvitatnunk, hogy melyik elvárást kell kihívásként elfogadnunk, s melyik elvárást kell mint károsat visszautasítanunk. De talán segít, ha időről időre elgondolkozunk azon, végeredményben mi is határozza meg házasságunk valóságát, milyen indítóokok mozgatnak bennünket valójában — és milyen irányban visznek bennünket. Friedrich Nietzsche hagyta ránk Lichtenberg egy szarkasztikus aforizmáját, amely ezt a kérdést provokálhatja ki belőlünk: „Nem szereti az ember sem apját, sem anyját, sem feleségét, sem gyermekét, csak azokat a kellemes érzéseket, amiket tőlük kap".5 Kegyetlen mondat. Ha ez volna házasságunk és családunk valósága, akkor az kapcsolatunk csődjének bejelentése volna, a házasságnak és családnak nagyon korlátolt felelősségű, a cél által meghatározott élvezeti társaságra való redukálása, amelyet fel kell oszlatni, mihelyt ez az érdekközösség már nem hoz eleget a konyhára. Vajon csak egymásnak megszokása akadályoz meg bennünket abban, hogy bevalljuk: már idáig jutottunk? Megtapasztaljuk-e még annak az ígéretnek a hatalmát, ami egymás számára voltunk, amikor hűséget ígértünk? ígéretekből és ígérgetésekből élünk, amiket többé kevésbé őszintén naponta tesznek nekünk, az élvezet, a megbízhatóság, a belső cél ígéreteiből. De mindezekből az ígéretekből szeretnénk azt az egyet kihallani és kiragadni, amely valóban föltárja előttünk az üdvösség útját, amely ígéretes kihívás. Erre az ígéretre akar az életünk felelet lenni; ezt az ígéretet éljük, ezt fejezzük ki azzal, ahogyan élünk. Ez az ígéret, illetve az, aki benne önmagát ígéri, végső soron az életünket meghatározó valóság. Együtt és egymásnak éljük és tanúsítjuk ezt a valóságot; úgy éljük meg időnket, mint az ettől az ígérettől körülvett, strukturált, ritmizált időt: mint a szükség, az élvezni akarás és az élvezet, az éhség és a kielégítettség idejét; mint az érés idejét egészen az „aratásig", mint a meghívás idejét. Mit ígér ez az ígéret, amelynek hiszek, amiért élek, amelyet én is kimondok, amelyet én is élek? S ki áll jót ezért az ígéretért? A vásárlóerőm, az ügyességem, vagy az, akitől reméljük, hogy beváltja szerelmünk ígéretét? Az ígéret, amiért élünk, s amit 134
