Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)

1994 / 2. szám - KÖRKÉP - Kerkhofs, Jan - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Bízzuk rá magunkat Jézus Lelkére - Az egyház és a rendek pusztai vándorlása

azok, akik szívesen vállalnának még munkát, de nem mint „teljes tagok" (például azok, akik hosszabb egyszerű fogadalmas idő után belátják, hogy „apostoli életre" kaptak ugyan hivatást, de nem a fogadalmas rendi formában).

3. Nem dolgozhatnának-e együtt szerzetesek más rendhez tartozó szerzetesekkel és világiakkal? Nem élhetnének-e több irányú elkötelezettségben, azonban mégis úgy, hogy a gyökereik egy meghatározott közösségben maradnak? Ennek lehetséges formái az aids-ellenes küzdelem központjai, csavargók és kábítószeresek otthonai, a Pax Chris- ti-csoportok hálózata, egyetemi lelkészségek stb. Sok keresztény ember már hozzátartozik egy bázisközösséghez. Ezek hálózatának egy bizonyos része már a szerzetesi élet új formáinak irányában fejlődik.

4. Nem lehetnének-e olyan rendi közösségek, amelyek a különböző vallásoknak adnának lehetőséget a találkozásra, amelyben egymást kölcsönösen gazdagítanák, de ugyanakkor elkerülnék az utópisztikus és olcsó szinkretizmust? Ezek a helyek segíthetnék az intézményes egyházakat az egyre inkább multikulturális világba való beilleszkedésükben. Sok rendi intézmény nemzetközi jellege biztosíthatná a találkozások komolyságát és egészséges egyensúlyát.

5. Hogyan tudunk felelni az elmagányosodás szituációjára? A rendi közösségeknek küldetésük van a sok „magányos" emberhez, akik anonim, széttöredezett társadalmunk áldozatai: a kötelességből házasságon kívül élők, az özvegyek, az elváltak..., azok, akik a „barátság szentsége" felé kacsintgatnak.

6. Milyen iniciatívákat látunk a hit és az igazságosság kapcsolatának a megvalósításában? Elsősorban a szerzetesek dolga, hogy fölvessék a lehetséges ötleteket például a munkanélküliség világában, a parasztság strukturális krízisében, a menekültek között, a Negyedik Világban, a prostituáltak, a gazdaságban dolgozók körében területi, nemzeti és európai szinten, de a szakszervezetekben és a bankokban is. A bázison kialakult emberi kapcsolatokat az teszi teljessé, ha befolyásolják a struktúrákat, hogy azok tudományosan megalapozottak és az igazi értékrendnek elkötelezettek legyenek.

Magától értetődik, hogy mindez megfelelő képzést és állandó továbbképzést kíván. Igen nagy szabadság kell hozzá, érett aszkézis (nehogy megkösse kezüket a hatalomvágy), továbbá őszinte együttműködés kompetens, meg nem vesztegethető világiakkal. Mivel sok ilyen kezdeményezésnek nemzetközi a hatása, már most kell gondolnunk a határokat átlépő együttműködésre a provinciák, sőt a kongregációk között. A tapasztalat azt mutatja, hogy milyen nehéz eddig eljutni, hogy hány szerzetes marad tudat alatt nacionalista előítéletek kényszerében, amelyek nem engedik, hogy megnyíljék és toleránsán engedje, hogy mások mások legyenek.

7. Nem lehet előre látni, hogy a közeli jövőben hivatalokat, szenteléshez kötött hivatalokat is fognak bízni világiakra férfiakra és nőkre, köztük szerzetesnőkre is. Ezeknek a személyeknek, akikre az egyháznak olyan szüksége van, mint az életre, kellenek olyan helyek, ahol erőt meríthetnek, ápolhatják az igazi dialógust, ahol megélhetik a testvériséget az eddigi gátlások nélkül (például a férfiak ne higgyék, hogy okvetlenül hierarchikus szerepet kell magukra ölteniök). Az erre a szolgálatra alakított rendi közösségeknek nagy lesz a jelentőségük, mert az ő feladatuk lesz garantálni az egyház új szövetének minőségét. Ugyanakkor azt is meg kell engedni ennek a hálózatnak, hogy valóban integrálódjék a mai emberi társadalomba (azaz lássa meg a valódi szükségleteit és beszéljen érthető nyelven).

8. Vajon ezek az új feladatok nem fogják rányomni bélyegüket magára a közösségi életre is? Az apostoli közösségek létszámának csökkenése, hivatásuk specializálódása sokszor nem fogja tudni megadni azt a lehetőséget, hogy egy közösség egységesen vállaljon valamely munkaterületet (a nagy közösségek aggok közösségei lesznek). Ez a változás megköveteli:

a) a sokkal alaposabb pszichológiai képzést, hogy minden tag igent tudjon mondani a közösségben élő testvérekhez és nővérekhez fűződő mélyebb emberi kapcsolatra;

b) azt a képzést, amely lehetővé teszi minden tag magánéletének a tiszteletben tartását;

108