Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 2. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE - Gáspár Csaba László: Fila Béla professzorral. Életút, történelem, üdvösségtörténet
sal merném állítani, hogy az egyház is történelemmé lett. Hasonlattal: A világ élete olyan mint a szőlő termése. A szőlővessző gyökere, levélzete, szára, mind arra való, hogy megérleljen talán csak egyetlen fürtöt, amely azután táplálja az embert. Jézusról állíthatjuk, hogy ilyen szőlőfürt. Az azonban még nem nyilvánvaló, hogy a világ — mint gyökér, szár és levélzet — kiérleli az egyházat, mely nem más, mint a végsőleg megvalósult történelem. De talán majd egyszer láthatóvá válik, hogy azért jelentős a történelem, mert kifejezi a kinyilatkoztatott igazságot. — De vajon nem fal-e fel mindent az így értelmezett történelem? Amíg a történelmiség nem nyilvánult meg ilyen erőteljesen az emberi gondolkodásban, legalább is nem jelent meg a reflexióban, addig az ember a változás és elmúlás megannyi fenyegető tapasztalata ellenére is biztonságban érezte magát a földön. Úgy gondolta, felépíthet egy metafizikát, amelyben feltárja a lét stabil tartószerkezetét, mely a változást hordozza. Továbbá az ember rendelkezik az értelem képességével, melynek révén érzékeli a stabil létet, s ennélfogva osztozik állandóságában. Ebben az elgondolásban, vagy létérzékelésben a történelem inkább a partikuláris hordalékok és az irracionális maradékok gyűjtőfogalmaként szolgált, melynek csupán egyetlen biztos szigete volt, a megtestesülés eseménye. A történelem valamiként körülmosta az embert, de az ember mégis szilárdan állt egy mélyebben fekvő alapzaton, s tekintetét a történelmen túli metafizika égboltjára függesztette. Ezzel szemben manapság a metafizikai égbolt is mozogni látszik, elrejtvén minden „archimédeszi" tájékozódási pontot. Mibe kapaszkodhatunk? S kérdés, vajon meg tud-e küzdeni a teológia ezzel a dinamitással? — Igen, mert a történelem nem olyan folyam, ami mozog a maga medrében, mi pedig beleállunk, lépdelünk erre-arra, s majd valami kialakul. A történelem nem független az embertől. Nem azért van történelem, mert létezik idő, hanem azért van idő és történelem, mert létezik ember, aki időt fakaszt és történelmet alkot. A történelem alapja a szabadság. A történelem a szabad ember létmódja, mely lényegéből fakad. Levezetett értelemben az élővilágnak és a földnek is van történelme, de ez is csak az emberre — a szabad lényre — vonatkoztatva nyer értelmet. Mármost a szabad ember esetében elhárul az imént vázolt veszély. Van ugyanis egy stabil pont, amelyet Isten eleve beépített a történelembe, ez pedig éppen a szabadság. A történelem nem nyelheti el a kinyilatkoztatást, az ugyanis mint a szabadság szuverén alapja, magának a történelemnek a lehetőségi föltétele. Ugyanakkor a kinyilatkoztatás sem semmisítheti meg a történelmet, mert — biblikus kifejezéssel — meghasonlana önmagával. Mikor így fogalmazok, természetesen tudatában vagyok annak, hogy az emberi szabadság és az isteni szuverenitás fogalmi megközelítése korlátozott, hiszen a végtelen nem ragadható meg. A fogalmi gondolkodás cezúrákat von, és azokba, a maga vonta vonalakba kapaszkodik. De a végtelenben a cezúra is végtelen... Mégis: A történelem legmélyebb mozgató mgója a szabad ember, aki pedig már eleve arra van ráirányítva, hogy ne csupán kihallja Isten szavát a történelem mozgásaiból, hanem szabadon reagáljon, válaszoljon is rá. A történelem dialektikája az, hogy Isten maga hozza létre a történelmet azáltal, hogy szabad embert teremt, aki megalkotja a maga történelmét, Isten pedig a megtestesülés révén szabadon belép ebbe a hullámzó történelembe. Az ember tehát bizonyos értelemben maga teremti meg azt a teret, amibe Isten megjelenhet, de ezt végsősoron Isten teszi lehetővé a teremtés révén. Akár a törésvonalak mentén, akár a teológiai szintézisben megjelenik, hogy az ember alkotja meg azt a teret, amelyben a teológiát művelni kell, amennyiben nem csak meghallja és tudomásul veszi Istent, hanem szabadon reagál az őt megszólító Istenre. Ugyanakkor Istennek terve van ezzel az emberrel, és kétségkívül eszközei is vannak terve végrehajtására, továbbá alkalmazza is ezeket az eszközöket. Mindazonáltal Isten úgy tartja kezében ezt a történelmet, hogy éppen az emberi szabadságot teszi lehetővé. Vagyis, képszerűen fogalmazva: a kezében — és nem kézben tartja. Másképpen: nem a markában szorítja, hanem a tenyerén hordozza. Isten vállalja azt a kockázatot, hogy üdv- és kárhozattörténelem is lehet. 92
