Teológia - Hittudományi Folyóirat 27. (1993)
1993 / 1. szám
az engedelmességet" (5,7—8). — Ha a ma embere számára — írja Rahner — jézust csakis Istenként mutatnánk be, hirdetnénk, veszäyes leegyszerűsítést alkalmaznánk és súlyosan tévednénk is. Igen, « khalkedoni dogma (451) megfogalmazta, hogy jézus valóságos Isten és valóságos ember. De ezt a dogmát épp azért fogalmazták meg így, mert az akkor élő emberek kérdéseit, gondolkodási kategóriáit tartották szem előtt. Vajon a ma emberének nincs-e oly lehetősége, sói joga, hogy a Krisztus-misztériumot épp Jézus embersége felól közelítse meg, vigye közeldob gondolat- és érzésvilágához? Ezt az igényt, ezt a lehetőséget tartottuk szem előtt, amikor jelen számunkban Jézust — akiről változatlanul valljuk, hogy megváltó Istenünk — a „hétköznapi", az „egyszerű" és ugyanakkor bűn nélküli, azaz tökéletes emberként állítjuk az olvasó elé. jézus személye, Istenember volta körül — az ősegyháztól napjainkig — számos, olykor kiélezett teológiai vita folyt. Mégis a hívő keresztények hűségesen kitartottak a „kettős állítás" mellett: Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember. A róla szóló igaz beszéd egyik állítást sem vonhatja kétségbe, nem hallgathatja el. Ugyanakkor a kereszténység, a teológia története azt tanúsítja, hogy voltak és bizonyára lesznek is korok, amikor jézusnak hol istenségét, hol emberségét helyezték előtérbe. Ez sohasem volt és mindaddig nem is lesz baj, ameddig jézus sajátos „kettősségét", isteni és emberi természetét nem vonjuk kétségbe. Ha Jézusnak csakis emberi-voltáról beszélnénk, ha őt teljességgel az ember-mivoltra degradálnánk, hamis, torz képet alkotnánk róla. Esetleg forradalmárrá, szociálkritikussá kiáltanánk ki őt. Mindazok, akik Jézusról, az egyszerű, a jóságos, a tökéletes emberről szólnak, nem állítják — ezt nem is tehetik —> hogy őcsakis ember volt. Az azonban igen, hogy hiánytalanul, valóságosan, egészen ember is volt. Nem „superman", nem „Übermensch", hanem egy közülünk, ember-testvérünk. A történetileg meghatározható, adott időben és helyen, földi anyától született ember-jézust — ha valóban hívő keresztények akarunk maradni — nagyon komolyan kell vennünk. Csak sajnálkozni tudunk azon, hogyha ma valaki az ember-jézusról szól vagy ír, már-már eretnek- gynússá válik. Pedig a „legemberibb emberről" szólók nem akarnak mást, minthogy közelebb vigyék kortársaikhoz azt a Jézust, akiben az Isten érkezett közénk, aki az „Emmanuel", akiben az Isten élt és marad velünk. Kétségtelen, hogy a Názáreti jézus hirdetésében vállalt Isten felé mutatás nem könnyű feladat. Félre lehet ismerni, el lehet azt torzítani. De hiszen ez volt már jézusnak is a sorsa. Sem az újszülött kiszolgáltatottságában, sem a kereszt haláltusájában nem volt őbenne semmi megragadhatóan „isteni". Épp ebben áll előttünk — a hajdani kortársak előtt csakúgy, mint a mai ember előtt — a nagy kihívás és feladat: Jézus evilágban, emberségében elénk tárt „titkával", azaz egyszerű és tökéletes emberi életével késztet döntésre. Aki jézusra igent mond, a köztünk megjelent Életre mond igent, jézussal életünket mi is a világhoz köthetjük, de úgy, hogy nem abban keressük a „maradandó otthont". Elfogadjuk az életet — annak minden szépségével és gyötrelmével —> de úgy, hogy el akarunk érni annak teljességéhez is. Aki a jézusban megjelent Életet választja, Istent választja, — mert az, aki az Életnek hirdette önmagát, az élet teljessége volt. Az emberiség, de az egyén életében is gyakran előfordul, hogy gyarló elképzelései szerint alkot képet Istenről. Ott keresi, ahol nincs, nem oda tekint, nem abba az irányba megy, ahol megtalálható. így elérkezhet az a nap is, amikor Isten egészen eltűnik horizontjáról. Sötét órák ezek, még akkor is, ha az „evilági város" fényárban úszik. Keressük az utat, mely Isten felé vezet, keressük a szavakat, melyek hirt adhatnak róla. Ma is, mint egykor, a történelem adott órájában, az „idők teljességében', újra és újra maga az Isten jön az ember elé. Az Isten, aki Ember lett. A Názáreti Jézus, aki ott állt a tömeg előtt, amikor Pilátus rámutatott: íme, az Ember! Az Isten, akit soha nem látott senki, a Fiúban, jézusban emberré lett. Őt hirdették régen és hirdetjük ma is, akit emberi szemek láttak, emberi kéz tapintott (1 Jn 1), akiben Isten jósága és ember- szeretete személyesen érkezett el közénk (Tit 3,4). Az ember — ezt nyugodtan állíthatjuk — minden korszakban a Szabadító, a könnyeket letörlő, elnyomottakat felemelő Szeretet után kiált. Ezt, a szereid áldozatát vállaló, a másokért keresztre is felszálló Jézust nekünk, a benne hívőknek kell megjelenítenünk a világ elolt. Küldetésünk, hogy Jézusról, az igaz, a jó, a bűn nélküli, a tökéletes emberről szólva a jobb, az igazabb embert formáljuk ki önmagunkban. jézus-hirdetésünkben a láthatatlan, a földi éldben „rejtőzőIsten" kerül újra emberközelbe. Az ember-jézus, a legtökéletesebb, legemberibb ember ma is kézen fogja ember-testvérdt, kézen- fog minket is, és elvezet önmagához — az Atya-Fiú-Szentlélek háromságos egy Istenhez. Sz. A. 3
