Teológia - Hittudományi Folyóirat 27. (1993)
1993 / 1. szám
„vert hidat" felénk. S ami a legcsodálatosabb: ezen a „hídon" őmaga jött át, jött el hozzánk, hogy meghívjon és magával vigyen minket. Ha mindezt „Isten felől" szeretnénk látni, az újszövetségi, szentiánosi szavak jönnek segítségünkre: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16). Ha pedig emberi hittel-szóval igyekszünk ezt a hozzánk,érkezést, találkozást megragadni, akkor elmondhatjuk: ebben a közénk jött Fiúban, az ember-jézusban az Isten szeretete árad szét köztünk, érkezett el személyesen hozzánk. Tőlünk függ — ez nagy felelősségünk —■, hogy elfogadjuk, befogadjuk-e őt s a benne elérkezett Szeretetet hirdetjük-e, közvetítjük-e az emberek felé. Mindenütt és mindazok számára, ahol és akik legalább „ráéreztek" megsejtettek valamit a Názáreti Jézus egyetlenségéből, tökéletes emberségéből, lassan vagy villanásszerűen feltárul a keresztény hitvallás kapuja, hogy azon átlépve — Jézust meglátva — elmondhassák: Én Uram, én Istenem! A történész, az elfogulatlan vizsgáló — ha a „Jézus jelenséget" vizsgálja, — eljuthat addig, hogy ennél az embernél gyengédebb, ártatlanabb s ugyanakkor erőteljesebb, szentebb, igazam, emelkedettebb és mégis olyannyira „emberi" senki más nem élt földünkön. Jézus, ez a „tökéletes ember" körüljárt világunkban, segített, jót tett, mindannyiunkért szenvedett és meghalt. A tárgyilagos vizsgáló körülbelül eddig juthat el. Hogy élete és halála megváltást hozó élet és halál volt, ezt már csakis a hit döntése képes felfedezni, kimondani, megvallani. Természetesen Jézussal más is történt. Nemcsak-jóságos, megértéi és megbocsátó ember volt, nemcsak élt, szenvedett és meghalt, hanem fel is támadt. Az Atya elfogadta áldozatát és kiragadta őt a halál, az enyészet öleléséből. így lett az ember-jézus — az élet szerzőjévé. Ily „messze" azonban a földhöz ragadt, az evilágban megrekedt ember szeme már nem lát. Jézuson, az „emberen" túlnézni csakis a hit szeme kepes. Mégis — és ezt nem lehet eleget hangoztatni — Jézus ember volt, a földön élő, valóságos ember, egy közülünk, halandó emberekből. Mint ember szenvedte el a szörnyűséges halált. Életével és halálával pedig kitárta a mi számunkra is az élet kapuját, hogy vele együtt mi is örökké élhessünk. Amikor Jézusról, az emberről szólunk, akkor hitünk egyik alapigazságát tárjuk a világ elé. Azt ti., hogy ő valóságos és tökéletes (azaz bűn nélküli) ember volt, aki kortársai számára „egy volt közülük"; embertestvér, aki járta — mint minden ember — a maga földi útját. A „tökéletes* jelző azonban még többet tár elénk. Jézusban azt az embert ismerhdjük fel, aki — addig és azóta — meg nem tapasztaltat „élt elénk". Benne Isten Szeretete jelent meg köztünk, állt elénk. A megtestesült Szeretet, aki egészen a többiért, másokért élt, és aki azt akarja, hogy minden ember eljusson oda, ahonnét őérkezett és ahová őment vissza: az Atya otthonába. Hogy akarata — mely egészen összhangban áll az Atya akaratával — teljesüljön, nemcsak eljött közénk, de emberi életét egészen értünk adta oda, áldozta fel. Ez az ember-jézus, az egyetlen makulátlan ember, az atyai otthonba mindenkit meghívó ember — és a megmentő, megváltó Krisztus ugyanaz. Ha Jézusról, a tökéletes emberről szólunk, semmifäe „Übermensch"-re nem gondolhatunk. Aki annak tartaná, a mítoszok világába száműzné őt. Úgyanakkor Jézus mindvégig titok, talány marad számunkra. Vajon ez a talán távolabb vinné ól tólünk? Vajon az ember talán nem titok-e önmaga számára? Vajon emiatt a titokzatosság, talány osság miatt megszűnik-e valóságos ember lenni? A kérdező-kereső, önmaga számára is titokzatos embernek a hit ad választ. Nem „tudományos" választ, de bizonyosságot. Az ember után, az emberi egzisztencia után kérdezőnek, az ember-talány megfejtését keresőnek az ember-jézus a válasz. Jézus, aki a mi üdvösségünkért született, vállalta a földi életet egyben válasz az emberi együttélés, a társadalom, a népek és fajok számára is. Természetesen csak akkor, ha befogadják őt, ha megukévá teszik az ő „programját', a szeretetben együttélés törvényét. Ha korunkban — úgy tűnik — sokan eltávolodnak az Isten-Jézustól Jta nehezen vagy már egyáltalán nem vallják, hogy Jézus az Isten, akkor a régi utat kell számukra megmutatnunk. Szóljunk mind többet a bűn nélküli, a szerető, megbocsátó, szelíd, alázatos Jézusról, — a tökéletes emberről. Jusson eszünkbe Karl Rahner figyelmeztetése, aki joggal mondta: a kijelentés, hogy „Jézus Isten" nincs azon a síkon mint a megállapítás: „Péter egy ember". Mert Péter csakis ember, Jézus pedig nemcsak Isten, de ember is. Valóságos ember. Velünk összekapcsoló, hozzánk oly közel álló emberségét soha nem téveszthetjük szem elől. Erre figyelmeztet a Zsidó-levél is: „Főpapunk nem olyan, hogy ne tudna együttérezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, de bűnt nem követett el" (4,15) — és: „aki halandó életében hangos kiáltással és könnyhullatássál könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól. Istenfélelme miatt meghallgatásra is talált. Annak ellenére, hogy Isten Fia volt, a szenvedésből tanulta meg 2
