Teológia - Hittudományi Folyóirat 27. (1993)
1993 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Koncz Lajos: Íme, az Ember
A jelenet elsődleges értelme kétségtelenül Pilátus „mentési kísérlete, miután „semmi vétket nem talált benne: szánjátok meg őt, elégedjetek meg ennyivel! De Jánosnál az egyszerű szavak is mélyebb rétegek és jelentések hordozói. És Pilátus sem sejthette, hogy e szavaival a legmélyebb teológiát mondotta ki, krisztológiai és antropológiai kinyilatkoztatás közvetítője lett. Az Isten egy gyönge római hivatalnok látszólag esetleges szavaiba rejtette kinyilatkoztatását, egyetlen szóba sűrítve az egész Újszövetséget, a végső világrendet. így voltaképpen hálásnak kell lennünk Pilátusnak e „bemutatásért". Most már ebből is tudjuk, hogy Krisztus nemcsak Messiás, Szabadító, Megváltó, az Isten Fia, de Ő maga az EMBER, az isteni személyiséggel megtestesült Ember-eszmény, és a világgal, emberiséggel azonosult Isten eszményi, valóságos Embersége. Teilhard de Chardin szavaival: „Benne nemcsak egy ember volt, hanem AZ EMBER. Nemcsak a tökéletes, az ideális ember, hanem a totális Ember. Az, aki saját tudata mélyén minden ember tudatát egyesítette... Szívébe, egyetlen óceánba." (I) íme, Ő az ember, akiben az Isten újra találkozott a világgal, aki Isten ősi teremtői gondolatát megvalósította az emberről, aki minden emberben egy, s akiben minden ember egyetlen csodálatos emberség. Akire minden idők minden embere úgy nézhet, hogy tudja: Őt kell követni, Hozzá lehetségesen hasonulni, Vele eggyé válni. KRISZTUS A KOROK TÜKRÖZŐDÉSÉBEN Természetesen Jézus embersége olyan teljesség, amit sem egy ember, sem egyes korszakok nem tudnak kimeríteni, megvalósítani. A kereszténység története folyamán ebből a teljességből különböző vonások ragadták meg a hívők tudatát. Ez a Krisztus-élmény, annak különböző formái tükröződnek a korszakok Jézus-ábrázolásaiban is. Az első időkben a Főpap lebegett szemük előtt, aki magára vállalta a világ bűneit, bemutatta áldozatát és fölment a mennybe, hogy közbenjárjon értünk. Az egyház belőle táplálkozik, Ő képvisel minket az Atya előtt. Ezért végződik minden ima is így: Krisztus, a mi Urunk által. A kereszténység valami páratlan újat és élményt jelent: az emberi közösség Krisztuson keresztül az Istenben való közösség lett (ljn 1,3). Az üldözések idején előtérbe lép a Jó Pásztor képe, aki az örök élet javaival táplálja övéit, és garantálta, hogy senki sem ragadhatja ki kezéből azokat, akiket az Atya neki adott. A kereszténység terjedése, a vértanúk állhatatossága a kézzelfogható bizonyság. Ezen ábrázolásokhoz járul ugyanezen időszakban a Tanító Krisztus. Az első századokban ui. a kereszténység élethalál harcot vívott a gnosztikus világvallással, mely az üdvözítő „tudást" ígérte. Ezért tart könyvtekercset kezében Jézus, aki az örök élet Igéjét jelenti és hirdeti. A birodalom megtérítése után a győzelmes Krisztus a kultusz tárgya. A szentélyek mozaikjain az arany ragyogásában ül trónján. Ő a mindenség királya („Pantokrator"), aki elé hódolatra jönnek a népvándorlás törzsei... Aztán a középkorban újra változás: a szenvedő Jézus lesz az eszmény, a szerzetesi élet inspirálója a világról való lemondásra, vezérlésre, aszkézisre. Ekkor terjed el —főképp Assziszi szent Ferenc példájára — Krisztus szent emberségének tisztelete, a betlehemi kisdedé. A Megfeszítdt és a feszület lesz az egyház jelvénye. A föld a siralom völgye, de az örök élet kárpótol mindenért. Mikor a humanizmus és a reneszánsz elvilágiasította az életet, a buzgó lelkek kezdték keresni Jézusban a bensőség forrását. Ehhez az alapindítást a reformáció „kereszt-teológiája" adta, amely minden evilági humanizmusnak és a reneszánsz, majd a barokk pompának (s az ilyen Krisztus-ábrázolásoknak is) ellentmond. Ugyanígy a barokk mozgalmas külsőségeinek az ellensúlyozására az egyházon belül is megjelenik a befelé-fordulás (szentségimádás, Jézus Szívé-kultusz). (2) Ehhez kapcsolhatjuk még századunk teológiai kísérleteit is: pl. Teilhard „kozmikus" Krisztusa, Schürmann másokért élő, „pro-exis12
