Teológia - Hittudományi Folyóirat 27. (1993)
1993 / 2. szám - MIT JELENT SZÁMOMRA A BIBLIA? - A Teológia körkérdése: vélemények, válaszok
A Lélek eleveníti meg az írott igét számunkra az Egy Anyaszentegyház közösségében. A Szentiéleknek erre a megelevenítő munkájára van szükség és lehetőség nemcsak az istentiszteleti közösségben történő felolvasásokon (Tim 4,13), hanem az otthoni bibliaolvasásnál is. Az Ige és a Lélek a kisközösségi, családi vagy magánáhítatot is az egyházban végbemenő tevékenységgé — az Egy Anyaszentegyházat téren és időn át egybekapcsoló Isten-magasztalás részévé — teszi. így lehet otthonunk is templommá, az Úrral való találkozás helyévé. Istenismeretre, önmagunk és a világ megismerésére Isten maga tanít bennünket a Biblián keresztül. Az írott Ige mögött ott van az Atya, a Fiú és a Szentlélek, a Három-Egy Isten, aki szól, aki kinyilatkoztatja, kijelenti magát. A Szentlélek Isten, — aki egy az Atyával és a Fiúval — tesz bennünket is részesévé ennek a szent esemény-sorozatnak Ezért szükséges, hogy a Bibliával kezünkben is imádkozzunk a Szentlélekért: Vem Creator Spiritus! Pásztor János ref. teológiai tanár, lelkipásztor Számomra a Szentírás a Krisztusba vetett hit és a Benne való élet könyve. Egyre gyakrabban találkozom azzal a vélekedéssel, hogy a kereszténység végsősoron csupán az általános emberi értelemkeresés egy történelmileg adott variációja. Ezt a relativizáló és a hitet gyökerében támadó kijelentést hatástalanítja a Biblia, hiszen megmutatja, hogy Jézus istentapasztalata minden másnál mélyebben tárja fel az Isten misztériumát: „Istent soha nem látta senki. Az egyszülött Isten, aki az Atya keblén nyugszik, ő nyilatkoztatta ki" (Jn 1,18). Nekem tehát a Szentírás elsősorban a hit könyve, Jézus felfedezésének a könyve! Segít eljutni ahhoz a Jézushoz, aki áthatol téren és időn és biztosít arról, hogy „én veletek vagyok minden nap a világ végéig"; aki úgy követeli meg a hitet, hogy mindjárt hozzá is segít; aki megismerhető, de éppen ezért újból felfedezésre vár; aki azzal köt magához, hogy felszabadít; aki szolgálata révén uralkodik; aki sokszor hallgatásában a legbeszédesebb; aki úgy közeledik hozzám, mintha csak én léteznék számára; aki a legjobban „tudja, mi lakik az emberben" (bennem is) és mégsem vet meg. Lényeges kérdés, hogyan tudja Jézus ezeket megvalósítani? Hogyan lehetséges, hogy ő megvalósította azt, amit senki más, tudniillik, hogy az általa adott válaszok a történelem során soha nem vesztették el aktualitásukat? A feleletet Jézus életformája adja meg, amelyet legtömörebben talán Pál apostol szavaival írhatnék le: „életével Istennek él" (Róm 6,10). Jézus egy közülünk, egészen társam (társunk) lett, mégis olymódon hogy létezésének súlypontja Istennél van. „Istennek él", s ezért teljes gondolat- és érzelemvilágát, magatartását, tetteit áthatja az Atya jelenléte: „mindent átadott nekem Atyám: senki más nem ismeri a Fiút, csak az Atya, és az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú ki akarja jelenteni" (Lk 10,22). Aki így beszél, az önátadásból, önközlésből (szeretedről) él. A Szentírás tehát számomra az élet könyve, mert Jézus életébe, s ezáltal az Atya szeretetének fénykörébe von. Úgy tapasztalom, hogy a Szentírás csak akkor formálja az életemet, ha gyakran forgatom. Ez érthető, ha megfontoljuk, hogy embersége szerint Jézusnak is el kellett sajátítania, birtokba kellett vennie az Atyával való közösséget! Amikor pl. a nagy eucharisztikus beszéde után (Jn 6) meg kellett tapasztalnia, hogy a tömegek botránkoznak és elfordulnak tőle, akkor Péter szájából elhangzik a kijelentés: „Te vagy a Messiás, az élő Isten Fia" (Mt 16,16). Jézus válasza nem hagy kétséget afelől, hogy ebben az emberi vallomásban az Atya megerősítését hallotta meg: „Boldog vagy Simon, János fia! Nem test és vér nyilatkoztatta ezt ki neked, hanem az én mennyei Atyám" (Mt 16,17). Jézus tudja, hogy a világ Isten kezében van, de tisztában van az élet veszélyeivel s fenyegetettségével is: a jó vetőmag is sziklára és tövisek közé hullik (Márk 4,5); az ártatlanok is odaveszhetnek a gonosztevőkkel együtt (Lk 13,1); a világban olyanok vagyunk, mint a pásztor nélküli juhok (Mt 9,36); sokszor vak vezetők vezetnek minket (Mt 15,14); az irgalmasság cselekedete inkább kivétel, mint szabály (Lk 10,31); a tékozlók hazatérése nem remélt szerencsét jelent (Lk 15,32). Ebben a — mi világunkban is jelenlevő — drámai életfeszültségben segít a Szentírás, hogy Jézust követve az Atya mellett foglaljak állást. Hogy a Biblia egyszerre a „hit és az élet könyve", ez más szavakkal azt jelenti, hogy nem szub- jektivizálhatom el, értelmezhetem önkényesen a mondandóját (a hit előzetesen adott a Szentírásban), mégis egészen személyesen és nekem szólóan olvashatom (az én életem problémáival is találkozom benne). A Szentírásban ugyanis Isten jelenléte egyrészt különböző összegyűjtött és értelmezett emberi tapasztalatokban jelenik meg (ez a hit egyházias zsinórmértéke: „a hit hallásból ered"), másrészt éppen ezért a Szentírás olvasásának talán legelső és legfontosabb „szabálya", hogy jómagam is érdeklődéssel, személyes kíváncsisággal foglalkozzam üzenetével. Másként kifejezve: a katolikus egyháznak megvannak a normatív dogmái, a krisztológiája, és mégis kell, hogy legyen egyéni képem Krisztusról! Van bőséges egzegetikai és biblikus irodalom és mégis szükséges, hogy saját tapasztalatom is legyen a Szentírásról (Jézusról), amelyet önállóan, önerőből, személyes olvasásból (elmélkedésből) szereztem meg. Szerintem a katolikus bibliaoktatás fontos feladata, hogy ne 119
