Teológia - Hittudományi Folyóirat 27. (1993)

1993 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Jézus, a tökéletes Ember

hogy ő vet, és majd eljön az aratás ideje. Sőt, ő maga lesz az elvetett búzaszem, amelynek meg kell halni, hogy új termést hozzon. Azt is tudja, hogy az Atya irgalommal nézi azokat az embereket, akikhez őt küldte. Még akkor is, ha tékozló fiúkká váltak. Jézus ezt a környezetet vállalja, s bár „tudja, hogy mi lakik az emberekben" (Jn 2,24), nem hagyja ott népét, hogy másokhoz menjen. A kötelességben helyt kell állni a végső áldozatig. Ezzel példát ad mindenkinek, hogy a saját életét fogadja el az üdvösség útjának. Nem mentegethetjük magunkat azzal, hogy „más körülmények között" job­ban sikerült volna életünk. Jézus nem a saját érdekét akarja megvalósítani, hanem az Atyáét: Jöjjön el a „Te" or­szágod... legyen meg a „Te" akaratod. Viszont az Atya érdekét a magáévá tette, s mindig azt látja maga körül. Ezért válik élete annyira személyessé. Ez a világ az Atya teremtmé­nye: ő tükröződik a mezők liliomában, az ég madaraiban, „nekünk pedig hajunk szálait is megszámlálva tartja." A lázadó embertől tehát nem kell megijedni, sem a gyilkos sző­lőművesektől, sem a meghívást visszautasító barátoktól. Az Atya háza a gonoszság min­den acsarkodása ellenére meg fog telni, a jó szántóföld bő termést hoz és mindig lesz­nek, akik szüret idején beadják a termés megfelelő részét. Aki ilyen küldetésben jár, an­nak lelkivilágát nem szűkíti be az önzés, a hatalomvágy, a hiúság vagy az elkeseredés. Az a gondolat vezeti, hogy az Atyáról kell tanúskodnia, aki mindenható és irgalmas Is­ten és nem kapkodó ember. S az embereket nem lehet más eszközökkel Isten gyermek­eivé tenni, mint amilyeneket az Atya kijelölt. Neki magának kell igazolni, hogy ő az Is­ten Fia, aki ebben a bűnnel terhelt világban is az Atya kedvét keresi, s nem hátrál meg akkor sem, ha nehéz feladatot rakott a vállára. Legföljebb imádkozik hozzá és legyőzi magában az ágaskodó emberi természetet. Ha az Atyának úgy tetszik, hogy őt áldozatul adja a világ üdvösségéért, azt is elfogadja, mert az engedelmesség a legnagyobb érték. A bűnt, az ember engedetlenségét csak ezzel teheti jóvá. Jézus igazolja, hogy tökéletes er­kölcs csak igazi istenkép függvénye lehet. Viselkedésének másik motívuma saját fiúsága. Ez egyenes következménye annak, hogy Istent saját Atyjának tudja. De ha a világ teremtője éppen ez az Atya, akkor atyasá- ga kiterjed teremtményeire is. Ha pedig a Fiút a világba küldte, akkor annak fiúsága is testvériséggé válik a teremtményekkel szemben. Ő lesz az „elsőszülött" a teremtmények között (Kol 1.15). Ma a jéSügoi a lelebaráti szeretet gyakorlásában, a segítésben, mások fel­emelésében látjuk. Krisztusban ez az odafordulás teljes és az egész emberre kiterjed. Nem a földi javakban látja a boldogulást, hanem elsősorban a szellemi és erkölcsi fel­emelésben. Főleg pedig az élet céljának, az üdvösségnek az ismeretében. Sajátos hang* hordozása ez: Boldogok az iigalmasok, a szelídek, az igazság keresői. Arra akarja ráve­zetni az embert, hogy találja meg önmagát, hogy tisztázza kapcsolatát Istennel és ember­társaival s legyen tisztában életének értelmével. Úgy jár közöttünk, mint a világ világos­sága, aki fényt áraszt, de azt az embernek szabadon be kell fogadni. Döntésre hív fel, hogy foglaljunk állást örök célunkat és az erkölcsi rendet illetően: „Térjetek meg és higgyetek az üdvösség örömhírében". Testvéri magatartása egyszerre emberi és isteni. Tud megértő, irgalmas lenni a gyarló ember iránt és mindenkinek ajánlja, hogy ne lássa meg a szálkát testvére szemében, amíg a sajátjában gerenda éktelenkedik. De a bűnnel szemben nincs megalkuvás: „Ha a szemed megbotránkoztat, vájd ki"... Ráébreszt arra, hogy a földi élet nem abszolút érték, azt oda lehet adni az örök életért. Nála a testvéri kapcsolat az Atyától való függésre támaszkodik. Nem mi vagyunk az embertársi kapcsolat mértéke, hanem Isten, az Atya. Saját magát is ebbe a kapcsolatba állítja bele. Tudja, hogy egymás számára nem vagyunk szeretetre méltók, nem tudunk hálásak, megértők lenni, túl sok bennünk az önzés, azért saját magát helyettesíti be a közöségi kapcsolatba: „Amit testvéreiteknek tesztek, nekem teszitek." A hálát és a jutal­mat sem az emberektől kell várni, hanem az Atyától. Itt tehát a radikális testvériség gon­dolatával találkozunk, aminek a megvalósításához nem a jogrend és még csak nem is az 6

Next

/
Oldalképek
Tartalom