Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Túlvilág mint üdvösség
fogalmazták meg, amikor az embereknek más volt a világképük és kifejezésmódjuk. Ők az üdvözültek lakóhelyét a mennybolt fölé helyezték, a paradicsomkert képébe öltöztették vagy Ábrahám társaságának, baráti körének nevezték. Az Újszövetségben már csiszoltabb kifejezések vannak, mint például az örök élet, az Atya háza, az Úrral való együttlét, Isten színelátása stb. Ezek kétségtelenül megjelölik a lényeget: az örök élet Istenre támaszkodik, az ő kifürkészhetetlen világába kapcsol bele. Isten a lét teljessége, azért a vele való életközösségben az embernek minden igénye teljesül. Arról viszont kevés szó esett a teológiában is, hogy a üdvözült ember hogyan marad meg embernek, mi a kapcsolata a világgal és embertársaival, mit visz magával a földi életből és, hogy Isten színe előtt, az ő fényességében még egyáltalán érdekelheti-e valami a teremtett világból. Amikor ezekre a kérdésekre választ keresünk, csak a feltámadt Krisztus megjelenéseiből indulhatunk ki, illetőleg az apostolok tanításából, amelyet ők a Szentlélek eligazítása alapján fogalmaztak meg, és aminek a lényege ez volt: „Az élet megjelent, láttuk, tanúságot teszünk róla és hirdetjük nektek az örök életet, amely az Atyánál volt és megjelent nekünk" (ljn 1,2). A valóság tehát ez: az élet forrása az Atya. A Fiú azért jött hozzánk, azért lett emberré, hogy a mi földi életünket elvezesse az Atyához. Először saját emberi természetét öltöztette bele ebbe a mennyei életbe, s így lett a feltámadás és az élet forrása (Jn 11,25). Számunkra tehát a túlvilág az az állapot, amelybe Krisztus embersége a feltámadásban beöltözött. Mindez nem fér bele emberi fogalmainkba, tehát csak különböző oldalakról közelíthetjük meg. 1. A TÚLVILÁG TERMÉSZETFÖLÖTTI ÜDVÖSSÉG. Természdfölöttinek azt mondjuk, amit az üdvösség rendjében ajándék gyanánt kapunk, mint az isteni életben való részesedést, vagyis amit a magunk erejéből nem érhetnénk el. Krisztus megjelenései mutatták, hogy embersége emberi maradt, de már nem tartozott a mi földi világunkhoz és nem korlátozták annak törvényei. Anyagisága és testisége ellenére inkább a szellem szabadságát és dinamizmusát tükrözte. Pál apostol ezt az állapotot mondja „új teremtésnek" (2Kor 3,17). Az üdvösségnek úgy válunk részesévé, hogy a keresztségben, illetve a meg- igazulás kegyelmében „magunkra öltjük Krisztust" (Gál 3,27), így megdicsőült testének tagjai, életének részesei leszünk. Ezért a megigazult ember „Krisztusban hal meg" (ITesz 4,16), és vele együtt támad fel (Róm 6,5). Az ember tehát élete végén nem a semmibe zuhan, nem valamilyen fönséges ország nyílik meg előtte, hanem osztozik Krisztusnak, a világ Megváltójának dicsőségében. Az bontakozik ki benne, ami már itt a földön rejtdt módon mint kegyelem áthatotta. Ez a kegyelem semmit nem tolt ki a helyéről, bár egész személyiségét áthatotta. Megadta a hit, remény, szeretet képességét, azért az örök életben az tárul fel előtte, amit hitt, az lesz az övé, amit remélt, és az a szeretet lesz benne teljes, amely már itt is boldogította. Innen kiindulva kell megoldani azt a nehézséget, hogy a természetfölötti üdvösség látszólag attól fosztja meg az embert, ami igazi tartalma életének: hogy az adott világot szabadon fürkéssze és uralma alá hajtsa. Ez a világ a mi igazi életterünk, nem pedig előcsarnok vagy lépcsőház valami máshoz. Nem is bevehetetlen szikla, amelyet meg kell kerülni, hogy a „más"-világba eljussunk. Benne állunk a világban, örömünk, lelkesedésünk, önbizalmunk a világgal való kapcsolatból ered. De köztünk és a világ között nemcsak egymásra utaltság, hanem feszültség, szembenállás is van. A világot nemcsak meghódítani lehet, hanem ki lehet használni, javait el lehet tékozolni, s akkor ellenségünkké válik. Bármennyit szerzünk meg belőle, bensőleg kielégítetlenek maradunk. A megoldás csak úgy jelentkezik, ha a világot ajándéknak fogom fel, ahol az ajándékozóval is kapcsolatba kerülök. Harmónia csak az ember-világ-teremtő együttesében alakulhat ki. Á termé- szetfölöttiség éppen az, hogy a világ értékeit úgy kapom meg az üdvösségben, ahogy azokat Isten elgondolta és szeretetének hordozójává tette. Ott már minden és mindenki Isten szeretetét közvetíti számomra. Amikor tehát üdvösségről van szó, nem harmadik lehdőségd keresünk az ember és a világ mélldt, hanem a végleges összefüggést. Itt lép közbe a megváltás és a kegyelem, amely engem 3
