Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 2. szám
„Napjainkban a Szentlélek kegyelmének ihletésére világszerte sokféle módon törekszenek — imádsággal, szóval és tettekkel — elérni a Krisztus akarta teljes egységet; ezért a zsinat is buzdít minden katolikus hívó't, hogy ismerje fel az idolc jeleit és szorgalmasan vegye ki részét az ökumenikus munkából." Unitatis redintegratio zsinati határozat 4. AII. Vatikáni zsinatot — úgy gondolom, ebben ma már minden krisztushívő keresztény egyetért — Isten felszólító, megtérésre intő és munkára küldő ajándékának tekinthetjük az elmúlt negyedszázad és az elkövetkező hosszú időszak számára. Különös módon tarthatják ajándéknak a zsinatot azok a keresztények, akiknek szívügye az egység helyreállítása (= unitatis redintegratio), a szakadás fájdalmas botrányának megszüntetése. A zsinati ökumenikus dekrétum az egységtörekvéseknek természetesen nem befejezése, nem „pont", hanem „kettőspont" volt: reményt ébresztett és szívós, kitartó munkára szólított fel. Válsághelyzet — vagy új remények? — ezzel a címmel hirdettük meg és igyekeztünk összeállítani jelen, az ökumenikus törekvésekkel foglalkozó számunkat. Minden vonatkozó írás — kifejezetten vagy bennfoglaltan — a II. Vatikánum tanítását tartja szem előtt, az ökumenizmus néhány alapelvét, illetőleg gyakorlatát igyekszik az Olvasó elé tárni. Örvendetes, mi több, kívánatos lenne, ha Olvasóink újra elővennék és elolvasnák az „egység helyreállításáról" szóló zsinati dokumentumot. A gondos újraolvasás egyre inkább meggyőzhet, hogy a keresztények egységének, testvéri közösségének szorgalmazása, illetőleg elmélyítése nem csupán a „hivatalos egyház", a pápa, püspökök, teológusok és lelkipásztorok, hanem minden krisztushívőnek szívügye kell, hogy legyen. Reánk és az elkövetkező generációkra vár, hogy fel tudjunk számolni régi, már-már begyökerezett előítéleteket, hogy a gyanakvás, netán ellenszenv szellemétől szabadulva elmélyítsük a Krisztusban való egység tudatát és a kölcsönös szeretetet. Nem feledhetjük: a testvéri kapcsolat Krisztusban, az „elsőszülöttben" már most is megvan a katolikus egyház és a többi egyház tagjai, továbbá Istenben, mindannyiunk közös Atyjában minden istenhívó ember között. Ezt a m á r meglévő kapcsolatot kell fokozatosan tudatosítanunk, szeretetben elmélyítenünk. Ha egyén és közösség valóban a szeretetben él, akkor Istenben él, a reménység dimenziójában él, s felül tud emelkedni az olykor fellépő válsághelyzeteken. Ezek általában akkor és ott jelentkeznek, ha túlteng — az egyébként valószínűen jószándékú — emberi törekvés, amikor jól szervezett rendezvényektől, konferenciáktól várnak látványos előrehaladást. Pillanatnyilag sem állítjuk, hogy a különféle közös rendezvényekre, összejövetelekre nincs szükség. Az egyházaknak, a krisztushívőknek egységét azonban elsősorban Isten ajándékának kell tekintenünk. Tőlünk függ, hogy elfogadjuk-e az ajándékot, s hogy vállaljuk-e a megajándékozottakra háruló feladatokat. Erre csakis akkor és ott kerül majd sor, ahol a kisebb-nagyobb helyi közösségek megtérnek, s a Krisztus Lelkében megújulok nagy közösségévé válnak. A zsinat „az ökumenizmus mozgalom szívének" a lelki ökumenizmust nevezi (UR 8.), melynek igen nagy szerepe van az egységre való törekvésben. Hogy ez túlontúl „jámbor" megfogalmazás, netán elkendőzése a „kinek van igaza" problémának? Nem, mert a földi vándorútján járó egyházat Krisztus örök megújulásra, reformációra hívja (UR 6.). Azok a keresztények — bármely egyházi közösséghez tartozzanak —, akik erre az útra lépnek, azon járnak, lélekben és gondolkodásukban meg tudnak, meg fognak újulni és a Szentlélek erejében folytatják a sok imádsággal, munkával, türelemmel, fáradozással, önlegyőzéssel járó utat a közös atyai otthon, a Cél felé. De addig is: „A keresztények együttműködése életszerűen fejezi ki azt a kapcsolatot, mely máris egyesíti őket, és teljesebb fényben mutatja meg Krisztusnak, a Szolgának arcát" (UR 12.). Sz. A. 65
