Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Czike Imre János: Két szentséget egy csapásra?
Czike Imre János O.Cist. KÉT SZENTSÉGET EGY CSAPÁSRA? Elnézést ezért az ide nem illő mondásért, de jól érzékelteti, hogy mindkét szentségre csapást mérünk, ha egyazon időben-térben kíséreljük meg az Eucharisztiát ünnepelni, miközben a bűnbánat szentségét is kiszolgáltatjuk. Ugye, milyen képtelenség lenne, ha ugyanabban a teremben, például fizika óra alatt angol nyelvtani beszámolót tartanánk? — Nem ugyanilyen képtelenség-e az, ha a vasárnapi szentmise alatt a nagyobb templomokban, (ahol még van több pap) csapódik a gyóntatószék ajtaja? Nehéz megmondani, melyik szentség iránt vagyunk nagyobb tiszteletlenséggel. A szentgyónás egész figyelmet kíván. A szentmisén való „tevékeny részvétel" a II. Vatikáni zsinat liturgikus megújulás egyik jelentős eredménye. Honnan fakad ez a visszaélés a zsinat után még 25 évvel is? Onnan, hogy a szentmise „elidegenedett" tőlünk a Tridentinum utáni századokban, és mi, papok a lelkipásztori gyakorlatban engedtünk annak a kényelmes szempontnak: essünk át mindkettőn, pár perc a futószalagos gyónás, és közben a másik pap „végzi" a misét az oltárnál... Nem kétséges, hogy a bűnbánat szentségének leértékelődésében közrejátszott — többek között — az említett visszaélés is. A II. Vatikáni zsinat megreformálta a szentmisét, már kezdjük érteni mi történik az Eucharisztia ünneplésén, amint a Liturgikus konstitúció kívánja: „Az egyház tehát körültekintő gondoskodással arra törekszik, hogy a hívek ne csak mint kívülállók vagy mint néma szemlélők legyenek jelen a hitnek ezen a misztériumán, hanem azt a szertartásokon és imádságokon keresztül jól megértve, a szent cselekményben tudatosan, áhítattal, és tevékenyen vegyenek részt." Immár huszonöt éve (!) — mintha elkerülte volna figyelmünket a Rituskongregáció előírása: „A híveket kitartó oktatással arra a szokásra kell rávenni, hogy a szentmisén kívül gyónjanak, főként bizonyos, meghatározott órákban, hogy a szentség kiszolgáltatása nyugodtan és valódi hasznukra történhessék és ne zavarja őket a szentmisében való tevékeny részvételükben" (1967. május 25., 35. pont). És mit látunk ma? Sok templomban ma is szokásban van ez a visszaélés. Ha valaki újra és újra felveti ennek helytelenítését, letorkollják: „Ugyan hagyjuk, különben még ennyien sem fognak gyónni!" Ne gyóntassunk akkor? — Szó sincs róla! De nagyon fontos, hogy vigyük bele a köztudatba: a szentmisén való gyóntatás a szentséggel való visszaélés! Ne szégyelljük bevallani, nemcsak hívő testvéreink, hanem mi, papok is okai vagyunk, hogy ez a visszaélés még nem szűnt meg. Jó lenne kérelmezni olyan püspökkari rendelkezést, mely tiltja a vasárnapi szentmisék alatt történő gyóntatást. Feltétlenül szükséges, hogy a közeljövőben remélhetőleg megtartásra kerülő egyházmegyei zsinatok a fenti értelemben hozzanak előírásokat. Addig is, azokban a templomokban, ahol a kifogásolt visszaélés még tart, ismételten vessük fel a problémát. Adjunk gyakorlati lehetőséget testvéreinknek a hétköznapi, illetve a vasárnapi szentmisék előtti gyónásra, ahol lehetséges, gyóntatóhelyiségben. Megfelelő plakátok tájékoztassanak a gyónási időpontokról. Inkább figyelmeztessünk, nehogy valaki fejünkre olvassa Izajás próféta szavait: „Néma kutyák mind, nem tudnak ugatni!" 64
